Tárnoki Szlovák Önkormányzat

Cookies help us deliver our services. By using our services, you agree to our use of cookies. Learn more


A Ludové noviny beszámolója a 2018-as, Tárnokon megtartott közgyűlésről

 

Dolina a Katlanban!
(Ludové noviny, LXII/4.)


Tárnokon, a Katlan Sport és Kulturális centrumban, a második januári szombaton megtartották a Pestvidéki Szlovákok Regionális Egyesületének közgyűlését. A Dolina tagsága január 13-án a Katlanban találkozott. Senki nem fűtött alájuk, a találkozó baráti, kellemes hangulatban folyt le.

A tagság 2/3-os többséggel megjelent, így minden feltett kérdés szavazatképes volt. Azért azt tudnunk kell, hogy ez a társulás Rákoskeresztúron született 2005-ben Gácsi Éva ötlete nyomán.

Amikor mindenki elfoglalta a helyét és látszott, hogy Szolnoki Gábor, Tárnok polgármestere szeretne szólni, mindenki lecsendesedett és hagyták megszólalni a Polgármester Urat. Természetesen, mint vendéglátó üdvözölte az egybegyűlteket és elmondta, hogy örömmel fogadta a felkérést a rendezvény megnyitására, mert számára nagyon fontos az, hogy Tárnok szlovák település, nélkülük a község sem létezne. Tárnok köztudottan a budapesti aglomeráció része, így nagyon sokan költöztek ide, de valamikor szlovák családok alapították. Ezért mindig nagyon örömteli esemény az, ahol szlovák szavakat hallani. A Polgármester Úr nagyra értékelte azt a munkát, melyet a helyi szlovák önkormányzat végez, és azokat az erőfeszítéseket, melyekkel igyekeznek megőrizni a nemzetiségi hagyományokat.

Néhány mondattal üdvözölte a jelenlévőket a nemzetiségi önkormányzat Elnök Asszonya, Sümeginé Schummer Anna is, aki bemutatta a Hajtóka énekkart, akik a régió szlovák népdalainak előadói. Mivel az elnök asszony a kórus tagja is, gyorsan letette a mikrofont és sietetve beállt a helyére. Együtt énekelték a huncut, vidám helyi szlovák népdalokat. Ezzel a vidám bevezetéssel a helyi énekkar megalapozta a rendezvény hangulatát, és a jelen lévők bátran csatlakoztak a közös énekléshez. Holler-Racskó Erzsébet, az Országos Szlovák Önkormányzat Elnök Asszonya is együtt énekelte az ismert szlovák dalokat.

Szabó Zsuzsa, a Dolina Egyesület Elnök Asszonya megköszönte a kedves szavakat és a dalos fogadtatást, és ugyancsak üdvözölte a jelenlévőket, valamint a Polgármester Urat, aki időközben már el is távozott. Üdvözölte Paulik Antalt, a Magyarországi Szlovákok legmagasabb képviseletének kabinet vezetőjét, valamint Király Katalint, a Magyarországi Szlovákok Kulturális Intézetének Igazgató Asszonyát, aki ugyancsak tagja a szervezetnek. A jegyzőkönyv vezetésére felkérte Szabóné Tóth Katalint, az Országos Szlovák Önkormányzat tagját.

A rendezvény helyszínéről a tavalyi ülésen született döntés. A terem teljesen megtelt, 2/3 része a tagságnak aláírta a jelenléti ívet, mely szerint a 14 településről mindenki megérkezett, csak Csomád nem képviseltette magát, mert helyi rendezvényük volt ezen a napon. A jelenlévők először is jóváhagyták az írásos, magyar nyelvre lefordított programot. A vezetőség elosztotta egymás között a feladatokat, az Elnök Asszony a tavalyi év financiális és adminisztrációs kötelezettségeiről beszélt. Aszódi Csaba András, mint a kulturális ügyek felelőse, a kulturális tények tükrében beszámolt a tevékenységekről. Az Elnök Asszony megerősítette, hogy milyen nagy figyelmet érdemel a Csömöri Szlovák Önkormányzat Elnök Asszonya, Szabó Erzsébet, aki az internet legnagyobb megosztó felületén időről-időre jelzi a tagságnak az épp aktuális programokat, eseményeket, melyek a Dolina tagokat is érintik. Épp ezért érdemes őt rendszeresen tájékoztatni a különféle programokról. Aszódi Csaba András, a regionális egyesület alelnöke három programot emelet ki a 2017. évi rendezvények közül. A 2017. január 20-án, Pilisen megtartott közgyűlést, mely egy kiemelkedő találkozója volt a régió szlovák önkormányzatainak. Nagyon tanulságos és jól sikerült volt a Késmárki és Lőcsei zarándokút augusztus 5-én. A Dolina egyesülete öt autóbusszal indult útnak, hogy minden érdeklődőt elvihessenek. A zarándoklat hosszú volt, de nagyon nagy élményt nyújtott a Tátra alján fekvő két város. Mivel a pestvidéki szlovákság körülbelül ötven-ötven százalékban katolikus, illetve evangélikus hitvallású, így a rendezők igyekeztek e-szerint szervezni a zarándoklatot. A Márton napi tollfosztó bál november 11-én Csömörön került megrendezésre. A hatalmas érdeklődésre való tekintettel ezt a rendezvényt másutt nem is lehetne lebonyolítani, mert nincs akkora helyszín, amely körülbelül ötszáz embert képes befogadni. Mivel a pestvidéki szlovákság ilyen nagy létszámú, ezért évente csupán egy-két alkalom adódik, amikor találkozhatnak egymással. Aszódi Csaba elmondta, hogy útközben Tárnokra, a Csömöri Polgármester Úr, Fábri István kereste őt telefonon, hogy felajánlja az idei évre is a Dolina tagság részére a lehetőséget, a tollfosztó bál megrendezésére. A Váci Püspök Úr is jelezte, hogy az idei évben is szerveznek zarándokutat.

A 2017. évi rendezvények beszámolói mellett a Dolina döntött a 2018. évi pénzügyekről, a tagdíjakról és az elkövetkezendő öt évre szóló, kilenc főből álló vezetőségi tagságról is. A háromfős vezetőségi tagságba a csomádi Boros Mária helyett a rákoskeresztúri Gácsi Évát választották.

Aszódi Csaba András, aki a nemzetiségi ügyek kurátoraként részt vesz különféle pályázati pénzek elbírálásában, elmondta, hogy a kapott pénzösszegek a megfelelő, illetve a kért programokra kerülnek felhasználásra. Elmondta, hogyan folynak ezek a tárgyalások, és a nemzetiségek hogyan kommunikálják a saját programjaik iránti érdeklődést. Hozzátette, hogy bizony említették neki, hogy a szlovák rendezvényeken sok esetben magyar nyelven folynak a programok, az énekek is magyarul szólalnak meg. Elismerem – sóhajtott –, hogy bizony elszégyelltem magamat a nevünkben.  Kellemetlenül érintett, még ha tudom is azt, hogy a kurátorok csupán méregettek, de végül is ez nem volt egy egyszerű kis tréfálkozás. Megtörténhet az is, hogy a minisztérium részéről eljönnek megnézni a rendezvényeket, egyfajta kontroll miatt, hogy valóban szlovák nyelven folynak a műsoraink, és valóban csak szlovák dalok hangzanak el a szlováknak hirdetett programokon. Ezért szeretném azt kérni, hogy szlovák nyelven történjen minden esemény a rendezvényeinken, mert előfordulhat, hogy nem kapjuk meg a pályázott összeget, – fejezte be beszámolóját.

Nemsokára elkezdődik a kampány, amikor a Nemzetiségi szószólókra lehet szavazatokat adni, és minden nemzetiség szeretné bejuttatni legalább a szószólóját a parlament nemzetiségi szekciójába. Ehhez elengedhetetlenül szükséges, hogy regisztráltassuk magunkat a nemzetiségek választási listáján. Paulik Antal nagyon aprólékosan, érthetően elmagyarázta, hogy nekünk, szlovákoknak is vannak olyan választóink, akik régen nem járultak a választási urnákhoz. Ezeket a választó polgárokat regisztrálni kellene, hogy ők is szavazhassanak a nemzetiségi listára. Nem mindegy ugyanis, hogy hányan szavaznak a mi szószólónkra, és az sem mindegy, hogy hány szavazója lesz a szlovákságnak. Ettől függ a támogatások mértéke.

 A Dolina megszavazta a 2018, évi nagy rendezvényeket, a novemberi tollfosztót és a zarándokutat.

(Erika Trenková)

 

                                              

 

Az év utolsó szlovák klubja


A 2017-es és utolsó szlovák klubját december 14-én, délután négy órától tartjuk a Tárnoki Művelődési Ház és Könyvtárban. Szeretettel várunk mindenkit, akit érdekel településünk múltja. Alkalmaink meghívó nélkül, díjtalanul látogathatók.

A Ludové noviny is kiemelte a tárnoki helytörténeti és néprajzi kutatásokat


Közös gyökereink fürkészése Tárnokon
(L'udové noviny, LXI/30.)
 

Már régebben is tudtam azt, hogy a tárnoki és a pilisi szlovákságnak a múltban is voltak kapcsolatai, és a Poszmik vezetéknév ugyanúgy megtalálható Tárnokon, mint az én szülőfalumban, Pilisszántón. A Hősök emlékművén olvasható a két világháborúban elhunytak neve. Tárnoki látogatásom során észrevettem, hogy ilyen vezetéknevekből az ottani emlékművön is több is van (Bilik, Hrncsár, Stribik, illetve Strbik). A fiatal tárnoki helytörténész, Ábel András, az egyik találkozásunk alkalmával, a tárnoki szlovákság valamelyik kulturális rendezvényen, elmondta nekem, hogy a XVIII. század első felében, a pusztító járványok után ebbe a térségbe nem csak az ország északi részéből költöztek lakosok, hanem a pilisi szlovák falvakból is települtek át, olyan helyekről, ahol túlnépesedés volt. Ábel András kutatásai azt mutatják, hogy Piliscsabáról jöttek a legtöbben, de a vezetéknevek alapján megállapítottuk, hogy Pilisszántóról, Piliscsévről is többen származnak. Amikor pedig megemlítettem a soknemzetiségű Csobánkát, egyből úgy reagált, hogy igen, onnan is származnak családok, például a Melicher. A fiatal lokálpatriótát a helyi szlovák önkormányzat javaslata alapján tavasszal az önkormányzat Tárnokért díjjal jutalmazta, sokrétű kutatási munkája elismeréseként. András most a környékbeli határneveket kutatja, és ahogyan nekem elmondta, szeretné ezt tudományos szinten, de népszerűsítő stílusban megírni. Ebben segítségére van a helyi születésű néprajzkutató, Dr. Muskovics Andrea Anna. András úgy tervezi, hogy publikációjában szerepel majd néhány esemény is a múltból, amiket az idős szlovákok meséltek neki, emellett korabeli fotókkal is szeretné színesíteni a kiadványt. Fontos tudni Tárnokról, hogy a település ma már kb. 9000 lakosú nagyközség, ahol csupán egy maroknyi csoport (145 fő) vallotta magát szlovák származásúnak. Ez a kis közösség igen aktív, saját kulturális örökséggel rendelkeznek, könyveket publikálnak, szlovák klubot tartanak fenn, ének- és tánccsoportjuk is működik. Közismert a tárnoki fúvószenekar is. Az önkormányzat az elmúlt években támogatja azt az alapítványt is, amely rendbe hozta az öreg szlovák temetőt.

 

Néprajzi, helytörténeti visszapillantó


70 évvel ezelőtt, 1947. június 29-én tért haza két és fél éves fogság után Nagy János

 


Részletek Nagy János visszaemlékezéséből (Forrás: Muskovics Andrea Anna: "Mit vétettem, kinek ártottam?" Tárnokiak malenkij roboton. Tárnok Nagyközség Szlovák Nemzetiségi Önkormányzata, Tárnok, 2016. 93-100.)

"Januárban fent laktunk a pincébe, oda menekültünk, mert belőttek a faluba.  Egy házat el is találtak, szóval veszélyes volt a faluban lenni. Január 7-én kidobolták, hogy másnap, hétfőn reggel nyolc órára tizenhattól hatvan éves korig Érdre kell menni, igazolás végett, függetlenül attól, hogy volt-e katona az illető vagy sem. Az igazolás azt a célt szolgálta volna, hogy mehessünk dolgozni. Nem tudom, hány száz ember ment el Tárnokról, de Érden már voltunk vagy háromezer-hatszázan, mert más településekről is odahívták az embereket, akiket három csoportba osztottak. A 16–18 éveseket, valamint a negyvenöt év felettieket is külön tették. Minket ötösével sorba állítottak, hogy meg tudjanak bennünket számolni, a tizennyolc év alattiakat és a negyvenöt év felettieket pedig hazaengedték. Elmehettek a közemberek és az elöljárók is, valamint azok, akik a malomban dolgoztak. A családból elmentem én, két öcsém meg az apám. Az egyik öcsém és az apám hazament, mi ketten [Nagy Istvánnal] ott maradtunk. Unokatestvéreink is jöttek, meg a haverok. Megpróbáltunk összetartani, együtt maradni."

"Minket a szegedi Csillagbörtönbe vittek addig, amíg ki nem szállítottak Oroszországba. Itt Szegeden éltük meg a háború végét. Májusban volt a vége, május 9-én. Akkor többen mondták nekem: „Na, elhiszed, hogy hazamegyünk?” „Nem hiszem el, minket kivisznek Oroszországba.” Nem is álltak velem szóba, aztán végül sajnos nekem lett igazam. Szegedre nagyon sok tárnoki került. Azért vittek át minket, hogy ne kapjuk el a tífuszt, de mégis megkaptuk. Nekem is kihullott a hajam. Olyan kopasz voltam, mint a tenyerem. Utána minden hónapban levágták kopaszra a hajam, így aztán egy idő után szépen kinőtt."

"Szegedről először egy erdei táborba vittek, ami Kazany városától nem messze volt. A kiszállítás nagyon körülményes volt. Ezernégyszázhetvenen voltunk egy szerelvényben. Barakkok helyett földbe ásott bunkerek voltak. Gyalulatlan deszkák voltak a priccsek, de azon se takaró, se párna nem volt. Úgy aludtunk. Tiszta seb lett mindenkinek az oldala. Itt még több tárnoki is volt, de voltak más nemzetiségűek is: románok, japánok, szerbek, meg mindenféle náció. Szedett-vedett társaság volt. Mikor megérkeztünk, tízesével szétosztottak minket a bódékba, ólakba. Bent sötét volt, nem lehetett látni semmit. Másnap fatalpú cipőben mentünk már dolgozni a tőzegtelepre, ami öt kilométerre volt. Tőzeget kellett termelnünk. A föld olyan kemény volt, hogy egy ásónyomnyi mélyen már jég volt. Onnan kellett kiszedni a tőzeget, majd megszárítani és összerakni. Ki volt adva, hogy hány rakást kell megcsinálni. Ha valaki nem bírta teljesíteni a normát, akkor egy furkósbottal addig ütötték az embert, amíg bele nem halt. Aztán otthagyták az erdőben, a tőzegtelepen. Amikor bementünk a lágerbe, fel kellett sorakozni, ha esett, ha fújt. Addig kellett ott állni, míg meg nem számoltak bennünket. Utána bemehettünk, de addigra már átázott a bunker, és akkor úgy rá a fekhelyünkre, arra a vizes deszkára."

"A Keletibe érkeztem. Onnan gyalog kellett a Délibe menni, mert a hidak fel voltak robbantva. A Déli pályaudvaron már találkoztam tárnokiakkal. Valaki egy vonattal előbb ért haza, így ő értesítette a szüleimet, hogy hamarosan megérkezem. Délre értem haza. Akkor még nem járt busz, így gyalog kellett bemennem a faluba. Az állomáson már sokakkal találkoztam. Mindenki kérdezte, hogy mi újság, de hát mindenkivel nem lehetett megállni beszélgetni. Hát így ért véget nekem ez a hadifogság."

Néprajzi, helytörténeti visszapillantó


280 évvel ezelőtt, 1737. június 13-án helyezték le az alapkövét a Paduai Szent Antal kápolnának

Tárnokon ma egy kápolna áll, a Szent Rókus kápolna, amelyet az 1739-es pestisjárvány után a Gajárszki család emeltetett. Ekkor azonban már állt egy kápolna a településen, amelyet Paduai Szent Antal tiszteletére építettek.Ennek történetéről először az 1818-as canonica visitatioban olvashatunk részletesebben, amelyben az első, mára azonban eltűnt első keresztelési anyakönyvből idéztek egy bejegyzést. Ebből megtudjuk, hogy 1737. június 13-án helyezték le alapkövét, ennek alkalmából pedig körmenetet is tartottak, beszédet pedig Franyul Márk helyi plébános mondott. A kápolnát napra pontosan egy évvel később, 1738. június 13-án szentelték fel. A megáldást énekes mise és körmenet tette ünnepélyesebbé. Később Paduai Szent Antal ünnepén minden évben körmnetet és szentmisét tartottak a kápolnában. Itt kapott helyet Szent Antal faragott szobra is.
A kápolnát a falun kívül építették fel, a mai Marton utca és Sport utca közötti területen feküdt, ezt mutatja az első katonai felmérés is, mely az 1780-as évek első felében készült Tárnokról. (A két kápolna helyét kereszt jelzi a térképen.)

                                                                 
                                                                                              Tárnok az első katonai felmérésen (DVD, Arcanum, 2004)

A kápolna sorsa a 19. század második felében pecsételődött meg. Az 1868-as canonica visitatiohoz csatolt 304/1853. számú akta szerint az egyházmegyei hatóság Kanda József plébános kérésére megendte, hogy a kápolnát, amely már romos állapotban van "s az új úrbéri regulatio alapján jelenleg egy kertben áll, mely magántulajdon, a község kívánságára most más alkalmasabb helyen építtessék meg". A kápolna újjáépítésére azonban nem került sor, s feltehetően a renoválását sem végezték el, hanem idővel elbontották az épületet.

Forrás: Canonica visitatiok - Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár
 

A L'udové noviny beszámolója a Krvatacskáról


A magyarországi szlovákok lapja 2017. áprilisi számában számolt be a tárnoki Krvatacska ünnepéről.

 

Krvatacska – a tavasz köszöntése Tárnokon

Krvatacska. Így nevezik a tárnoki szlovákok azt a szokást, mellyel az itt lakók nem csak Krisztus hírül adását (március 25.), hanem az ébredő természetet is megünneplik. Krvatacska, azaz „vérfrissítés”, a tavasz érkezése.

Néhány éve ez a szokás feledésbe kezdett merülni, de a település  szervezetei kb. 10 évvel ezelőtt  újra felélesztették.  A Művelődési Ház és Könyvtár vezetője, Élő Katalin, egy gyalogos túrát indított az Öreghegyre, melynek során megismerkedtem egy fiatal lokálpatriótával, Ábel Andrással. Vele szinte azonnal megtaláltuk a közös témát, mivel Ő ugyancsak a szlovák közmondások, határok neveinek, és más ehhez hasonló elnevezéseknek az eredetét kutatja.  2014- ben Muskovics Andrea néprajzkutatóval egy könyvet is kiadtak Tárnok zenei életéről, Tí tárnockí muzikanti pekne hrali címmel.

A kirándulás a Sarmata-korból származó pincesoron folytatódott, és végül megnézhettük Muskovics András pincéjét, amely egy kőtárlatnak ad helyet. Ennek anyagát kb. 30 éve gyűjti a bátyjával együtt. A kiállított kövek típusok, történelmi korok szerint vannak rendszerezve.  Időközben többen is feljöttek a Kőkereszthez, ahol áldást mondott Szabó Mihály görög katolikus parókus.  Egyházi szenténekléssel vonultunk fel a Szent Orbán szobor mellett a színpadhoz. A lelkész itt megáldotta a határt és imát mondott a bőséges, jó termésért is.  A vendégeket Szolnoki Gábor polgármester köszöntötte, majd Sümeginé Schummer Anna, a Tárnoki Szlovák Önkormányzat elnöke arról is beszélt, hogy milyen fontos a szlovák hagyományok őrzése.

A színpadfelelős felvilágosítása alapján, a kezdő és befejező műsorszámokat mindig a helyi együttesek adják. A kulturális programot a Sárga rózsa énekkar kezdte magyar népdalokkal, majd őket követték a meghívott vendég kórusok. A Muslinca énekkar Százhalombattáról magyar bordalokkal, a Sóskúti Vecsernyica kamarakórus többszólamú, Sóskútról, Pusztazámorról és Tárnokról származó szlovák népdalokkal szórakoztatta a közönséget. A műsort a Hajtóka énekkar zárta helyi szlovák népdalokkal.

A Tárnoki Szlovák Önkormányzat nagy halom tócsnit (krumplis palacsinta) kínált fokhagymás tejföllel, a helyi borosgazdák saját boraikat kóstoltatták. Mindenki együtt ünnepelte a mandula fák virágzását és az első tavaszi napsugarakat.

 

1945. január 8-a a túlélő áldozatok visszaemlékezési alapján


Eszéki Imre
 
1945. január 8-án Érdre, a községháza elé hívták a környék tizenhat és hatvan év közötti férfijait azon a címen, hogy dokumentumokat kapnak. Ez a dokumentum a szabad mozgás lehetőségét lett volna hivatott biztosítani. Sorba kellett állni ötösével. Később a 16–18 év és a 45–60 év közöttieket elengedték.
Egyszer csak a 18–45 év közöttiek azt vették észre, hogy körül vannak fogva pufajkás oroszokkal, és gyalog hajtani kezdték Ercsi felé az összes férfit. Ercsiben, egy nagy magtárban szállásoltak el bennünket éjszakára, ahol lekopaszítottak minket, ám innen az élelmesebbek megszöktek még azon éjszaka.

Lengyel Sándor
 
Érden már láttam, hogy a davajok külön szedik a vasutasokat, mesterembereket, papokat. Ők otthon maradhattak, s bennünket (davaj razbirágy po pjegy, álljunk ötösével sorba), elindítottak gyalog és Ercsibe kísértek. Ott már elkezdődött az orosz szokás: megzabráltak bennünket, a kés, az óra, a fésű az övék lett, hiába is próbált valaki tiltakozni.
 
Lugosi Ferenc
 
1944 decemberében már katona voltam. Szenteste a parancsnokunk kiadta a parancsot négyünknek: „Fiúk, menjetek, ahova akartok, én már nektek nem dirigálok, mert én a szerződést Szálasinak nem írtam alá.” Ő másnap lelépett, aztán mi is. Két sóskúti volt, egy pusztazámori és én. Egyenesen a pincébe mentem, hisz a családom ott volt.
Január 7-én lent voltam a faluban. A Zsoldos Laci bácsitól tudtam meg, hogy január 8-án Érdre kell menni. A Zsoldos Laci bácsi segédjegyző volt. A tanácsházával szemben volt a trafik. Odamentem cigarettáért, és mondta, hogy másnap jelentkezni kell. Az elöljárók házról házra jártak a faluban hirdetni, a Kissorban például a Kemény Lajos bácsi. A hegyet Hladik Nándor plébános, Mikulásik László és Patatics Ferenc járta, minden pincébe bementek. Ahol férfi volt, ott kiadták a parancsot, hogy jelentkezni kell menni, hogy igazolványt kapjunk. Én akkor katonaszökevénynek számítottam, amit szigorúan büntettek. Ha a régi rendszer marad, talán halálra is ítéltek volna. Féltem. A Mikulásik Laci bácsi mondta is: „Ferenkó, főleg Te, mivel hazajöttél, otthagytad őket, a hadseregből kiléptél, feltétlenül menj Érdre.” Akkor még senki sem tudta, hogy valójában milyen igazolványról is lesz szó.
Másnap reggel nyolc órára mentünk Érdre. Se kaja, se reggeli, se semmi, hisz mindenki sietett. Sokan mentünk, olyan kétszázan lehettünk tárnokiak. Gyalog mentünk. Olyan hó volt, hogy a bevágás, ami Tárnok és Érd között van, az be volt temetve hóval. Egy vonat volt alatta. Megérkeztünk Érdre. A tárnokiak mellett voltak érdiek, diósdiak, sóskútiak. Pestről egyenruhás villamosvezetők és rendőrök is voltak. Ahol most van a kultúrterem Érden, ott volt a sorakozó. De nem olvastak neveket a ruszkik, hanem rángattak minket, ötösével kellett sorba állni. Volt ott egy vasutas, Bleszkó Bandinak hívták. Az kiszedte a vasutasokat, meg egy pár postást, hogy ezek az emberek kellenek itt. Azt tudomásul vette az orosz. Akinek egyenruhája volt, az szépen félreállhatott és mehetett haza. De a többi, aki civilruhás volt, azoknak mind sorba kellett állni ötösével.
Dél körül már rengetegen voltunk, talán háromezer-ötszázan. Aztán elindult a menet. Azt mondták, Ercsibe megyünk, majd ott kapunk igazolványt. Hát, abból se lett semmi. Jött a hajnyírás, mindenkiről levették a jó holmikat. Nekem is elvették a csizmám. Nekem volt egy jó repülőscsizmám, hajózócsizmának hívták. Birkabéléses volt, hisz akkor nem olyan repülők voltak, mint most, hogy zárva van rajtuk minden. Félig nyitottak voltak. Én akkor az oktatáson már túl voltam, már csak vizsgát kellett volna tennem, s akkor pilótaként mehettem volna a frontra. De aztán nem lett belőle semmi. Ing volt még rajtam, gatya, kabát, no meg egy felöltő, egy nagyobb kabát. Nem voltunk melegen öltözve, mindenhol fáztam. Kalapban voltam, de lenyírták a hajamat, így még jobban fáztam. Nem mindenkire került rá a sor, de akire rákerült, az bizony megjárta. Na, aztán így mentünk, minden nap körülbelül ötven kilométert.
 
Nagy István
 
Az egyhónapos pincei tartózkodás után bejöttünk a faluba körülnézni, hogy milyen a helyzet a ház körül. Úgy döntöttünk, hogy holnap hurcolkodunk haza. Még elmentünk a Viktóriuszékhoz is körülnézni, majd elindultunk vissza a pincébe, a temetőn keresztül. Ahogy bandukoltunk, találkoztunk egy orosz katonával. Megállított s közölte velünk, hogy sírt kell ásni a szovjet katonáknak. Mi megkérdeztük, hol legyen a sír. Erre ő kijelölt egy háromszor négy méteres darabot, hogy ezt ássuk ki. „Minek ekkora gödör?” – kérdeztük. Erre ő azt a választ adta, hogy öten-hatan lesznek azok a katonák, akiket ide fognak temetni. Agyonlövik őket, mert a frontról megszöktek és a civil lakossággal garázdálkodtak. Olyan vállig érő gödröt ástunk. Erre ő azt mondta, hogy már elég mély, abbahagyhatjuk. A szerszámot visszaraktuk a kápolnába, és utána elengedett, hogy mehetünk a dolgunkra. Az úton a pince felé találkoztunk emberekkel, ők mondták, hogy kidobolták, holnap, nyolcadikán, Érden jelentkezni kell igazolás végett 16–60 éves korig. A pincébe érve aztán megbeszéltük a Szüleinkkel, hogy elmegyünk az igazolásért és majd kilencedikén hurcolkodunk haza a lakásba, a faluba.
Január 8-a szomorú egy nap sok ártatlan ember számára. Igazolóbizottság sehol, csak a hatalmas embertömeg. Jött egy fullajtár és közölte a hangosbemondón: 16–18-ig külön, 18–45-ig külön és 45–60-ig egy másik csoport. A 18–45 éves csoportot ötös sorba állították, majd jöttek a géppisztolyos davajok, közrefogtak és elhajtottak Ercsibe, ahol egy istállóba tereltek bennünket, ahol elhajtott állatok helyén, azon a koszos szalmán kínlódtuk át az éjszakát.
Nagy János
Januárban fent laktunk a pincébe, oda menekültünk, mert belőttek a faluba.  Egy házat el is találtak, szóval veszélyes volt a faluban lenni. Január 7-én kidobolták, hogy másnap, hétfőn reggel nyolc órára tizenhattól hatvan éves korig Érdre kell menni, igazolás végett, függetlenül attól, hogy volt-e katona az illető vagy sem. Az igazolás azt a célt szolgálta volna, hogy mehessünk dolgozni. Nem tudom, hány száz ember ment el Tárnokról, de Érden már voltunk vagy háromezer-hatszázan, mert más településekről is odahívták az embereket, akiket három csoportba osztottak. A 16–18 éveseket, valamint a negyvenöt év felettieket is külön tették. Minket ötösével sorba állítottak, hogy meg tudjanak bennünket számolni, a tizennyolc év alattiakat és a negyvenöt év felettieket pedig hazaengedték. Elmehettek a közemberek és az elöljárók is, valamint azok, akik a malomban dolgoztak. A családból elmentem én, két öcsém meg az apám. Az egyik öcsém és az apám hazament, mi ketten [Nagy Istvánnal] ott maradtunk. Unokatestvéreink is jöttek, meg a haverok. Megpróbáltunk összetartani, együtt maradni.
Bennünket az orosz járőrök géppuskával fogtak körül, majd tizenegy, fél tizenkettő körül elindultunk Ercsibe. Attól kezdve három éven keresztül jóformán semmit sem tudtam hazulról, mert írni nem lehetett.

Pálmai Ferenc
 
Január 7-én estefelé Bleszkó Bandi közhírré tétette a hegyekben: Érdre kell mennünk jelentkezni, ahol kapunk valamilyen dokumentumot, és többet minket nem fognak háborgatni az oroszok. Elmentünk Érdre, hittünk, mert jó keresztények voltunk. A gyülekező egy gödörben, a pályaudvar mellett volt. Sokan jöttünk össze, egyszer csak azt vettük észre, hogy négyes-ötös sorokba állítottak bennünket, öregek ide, fiatalok oda, a legfiatalabbak amoda. Akik a vasútnál dolgoztak, azokból többeket kiemeltek, mások mehettek a „vágóhídra”. Én a huszonkettedik évemben voltam. Az oroszok körülálltak bennünket, láttam, hogy a sarokban felállítottak golyószórókat, és a géppisztolyosok egy idő után elindították a menetet. Azt mondták, az Alsó utcába megyünk, ott mindenki megkapja a dokumentumot. Már itt hazudtak nekünk, az irány Ercsi volt. Az első oszlop elindult, mi követtük, és a létszámunk folyton szaporodott azokkal, akiket útközben elfogtak.

 

Emlékezzünk 1945. január 8-ára. III. rész


Az elhurcoltak útja a szovjet lágerekbe
 

Az elhurcoltakat Érdről először Ercsibe hajtották azzal az indokkal, hogy ott kapják meg az iratokat. Az igazolványok átadására azonban nem került sor, helyette mindenkitől elvették az értékeit, a többséget pedig kopaszra nyírták. Innen gyalogmenettel indították Dunaföldváron át Bajára a több ezres tömeget. Az úton alig kaptak élelmet. A helyi lakosok, ha tudtak, megpróbáltak segíteni, élelmet dobtak a foglyoknak, de félő volt, hogy őket is közéjük dobják. Nagy gondot okozott a hideg is, hisz senki nem volt úgy öltözve, hogy tél derekán jó 150 kilométert meneteljen. Éjszakára többnyire uradalmak gazdasági épületeibe terelték a foglyokat, csűrökbe, magtárakba, juhhodályokba.
A visszaemlékezések alapján a menet útja jól rekonstruálható. Ercsiből a lakott településeket kerülve Cecére vitték őket, majd Dunaföldvárnál keltek át a Dunán. Innen Hartán és Dunapatajon keresztül érték el Kalocsát, majd a bajai gyűjtőtábort.
A túlélők visszaemlékezése alapján részletesebben Bajáig tudjuk végigkövetni az elhurcoltak útját, ezután azonban, mivel többnyire külön vagonokba, majd barakkokba, végül pedig más-más táborokba kerültek, elsősorban már csak saját sorsukról tudtak beszámolni. Természetesen ahány fogoly volt, annyi sors, de a gyűjtőtáborokba kerülésük után alapvetően négyféleképpen alakulhatott egy-egy személy útja.

  1. Az Érdről elhurcoltak többsége a temesvári lágerbe, kisebb részük pedig a szegedi Csillagbörtönbe került. Mind a két helyen a rossz higiéniai viszonyok és a túlzsúfoltság következtében idővel kitört a tífusz. A járványban ezrével hunytak el a foglyok, emiatt a temesvári tábort le is zárták, a szegedi börtönből pedig a reptérre vitték tovább a foglyokat. A járványok kitörése után a foglyok többségét megpróbálták továbbszállítani, csak a betegek maradtak a táborokban. Közülük a szerencsésebbek felépültek, őket 1945 nyarán és őszén hazaengedték.

  2. A temesvári lágerben kitört tífusz miatt a még egészséges foglyokat mielőbb megpróbálták továbbszállítani. Nagy részüket a romániai elosztótáborokon (Râmnicu Sărat, Foksány) keresztül közvetlenül a Szovjetunióba vitték. A Bajáról Szegedre került foglyok szintén ezt az utat járták be.

  3. A Temesvárról elszállított foglyok kisebb része Szegedre került. Innen, a járvány kitörte után őket is a Szovjetunió lágereibe vitték tovább a romániai elosztótáborokon keresztül.

  4. Temesvárról és Szegedről is a foglyokat a GUPVI lágereibe szállították. A túlélők többsége innen tért haza, de voltak, akiket koholt vádak alapján elítéltek, így a GULAG táborokba kerültek.

 

Útvonalak

Temesvár/Szeged

Temesvár/Szeged

Temesvár

Temesvár/Szeged

hazatérés

elosztótáborok

(Râmnicu Sărat, Foksány)

Szeged

elosztótáborok

(Râmnicu Sărat, Foksány)

 

 

GUPVI lágerek

elosztótáborok

(Râmnicu Sărat, Foksány)

GUPVI lágerek

 

 

hazatérés

GUPVI lágerek

GULAG lágerek

 

 

 

 

hazatérés

hazatérés

A foglyok sorsának alakulása Bajára történő megérkezésük után

 

Emlékezzünk 1945. január 8-ára. II. rész


Mi történt január 8-án?
Muskovics Andrea Anna

 
Január 8-án Érden, a vásártéren volt a gyülekező. A megjelenteket három csoportba osztották: 18 év alattiakra, 18 és 45 év közöttiekre, valamint 60 év felettiekre. A legidősebbeket, hazaengedték, mivel túl sokan jelentek meg, és olyan sok fogolyra nem volt szükség. A 18 év alattiakat tornasorba állították, és a magasabbakat, hogy a szükséges létszám meglegyen, a 18 év felettiek közé állították. A többieket hazaküldték. Különállították a betegeket is, akiket szintén hazaengedtek, többen azonban nem mertek kiállni a sorból, mert attól féltek, hogy nem fognak igazolást kapni, vagy agyonlövik őket. Több visszaemlékező szerint a vasutasokat is kiválogatták, illetve azokat, akik a szovjet hadsereg számára hasznos munkát végeztek (asztalosok, pékek stb.). Rajtuk kívül csak azok láthatták viszont még aznap vagy néhány nap múlva szeretteiket, akiknek sikerült visszaszökniük. A legtöbben még Ercsi előtt szöktek meg vagy Ercsiből, ezt követően már csak néhány tudtak visszatérni. A többieket, függetlenül attól, hogy a tárnoki elhurcoltak többsége szlovák nemzetiségű volt, elhajtották Ercsi irányába.
A visszaemlékezések alapján még felmerül a kérdés, hogy a helyi lakosság közül voltak-e olyanok, akik tudtak az eseményekről, illetve hogy a község életében vezető tisztséget betöltők kivételezett helyzetben voltak-e. Erre egyértelmű választ nem lehet adni, annyi azonban biztos, hogy Érden, a vásártéren voltak, akiknek lehetőségük volt arra, hogy néhány személyt kivegyenek a tömegből, tehát a szovjet katonák munkáját helyiek is segítették. Korántsem biztos azonban, hogy tudomásuk lett volna arról, hogy mi fog történni a későbbiek során. Emellett az is megállapítható, hogy olyan személyeket vagy személyek rokonát is elvitték, akik valamilyen tisztséget töltöttek be a településen, ami mutatja, hogy ők sem tudhattak arról, hogy valójában hazugságról van szó. Tárnokon egy 1945. július 18-i jegyzőkönyv utal arra, hogy január 8-án a segédjegyzőt, Kiss Tamást is elvitték. A visszafogadásáról szóló jegyzőkönyvben az alábbit olvashatjuk: „Kiss Tamás segédjegyző visszafogadása: Előadó vezetőjegyző bejelenti a képviselő testületnek, hogy Kiss Tamás segedjegyző kit az oroszok 1945 január 8-án teljesen ártatlanul deportálták julius 8-án hazatért.” Ezt követően egyhangú szavazással a testület visszavette.
Felmerül még a kérdés, hogy hány embert hurcoltak el Érdről, illetve hányan tértek vissza a táborokból. A visszaemlékezők nagyon eltérő számokról beszélnek (3 000-től 12 000-ig), emiatt ezen kérdéssel kapcsolatban csak következtetéseket tehetünk. Ha összevetjük az egyes visszaemlékezéseket, valamint az elszórtan fennmaradt források adatait, akkor az állapítható meg, hogy feltehetően körülbelül 3 000 lakost hurcolhattak el Érdről és környékéről. A legnagyobb számban, a település összlétszámából adódóan, Érdről vittek el férfiakat. Itt korábban 2 900-3 000 főre tették az elhurcoltakat, de ez nem valószínű, ha a lakosság összlétszámához viszonyítunk. A kutatások jelenlegi állása szerint azonban pontosabbat nem tudunk mondani, ugyanis eddig mindösszesen 360 név ismert. Diósdon 100-120 főre teszik a fogságba került civilek számát, Tárnokon pedig körülbelül 200-ra. Erre a számra egy 1945. novemberi jegyzőkönyvből következtethetünk. Ekkor a következőt jegyezték be: „A község ferfilakóságát január 8-án 18–60 éves korig minden bünnélkül elcipelték, és ezek közül még a mai napig is 140 férfi nem tért haza.” Ha figyelembe vesszük, hogy Tárnokon eddig 34 visszaszököttről tudunk, valamint azt, hogy 1945 őszéig néhányan már hazatértek, akkor ezt a 200 körüli számot kapjuk. Bizonytalanok az adatok Sóskútról is, ahol a robot nagyon halványan él az emlékezetben. Bár elszórt adatok vannak arra vonatkozóan, hogy néhány embert elvittek, de tömeges elhurcolásra nem került sor. A tárnoki visszaemlékezések arra utalnak, hogy ennek oka az volt, hogy a sóskútiak a szőlőhegyen keresztül indultak el Érdre, ahonnan leláttak a gyülekezési pontra, s feltűnt nekik, hogy valami nincs rendben, túl sok a katona, így visszafordultak. A kérdés további vizsgálatokat igényel, az azonban megállapítható, hogy Sóskút valamilyen módon, de megmenekült a tömeges elhurcolástól.
 
Felhasznált források: Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára V. 1137. D/a. Tárnok nagyközség iratai. Népi demokratikus kori iratok. Képviselő testületi iratok. 1. kötet.

 

Emlékezzünk 1945. január 8-ára. I. rész


Okok és előzmények
(Muskovics Andrea Anna)
 

Érd és a környező települések gyásznapja január 8-a. 1945-ben ezen a napon hurcolták málenkij robotra a 18 és 45 éves kor közötti férfilakosságot. Az első túlélők 1945 nyarán tértek haza, de voltak, akik több mint nyolcévi szenvedés után láthatták viszont családjukat. A visszatérőknek megpróbáltatásaikról nem volt szabad beszélniük, így pontos adatokkal, számokkal a mai napig nem rendelkezünk, s bár az elmúlt években megkezdődtek a kutatások, számos kérdésre talán már sosem fogunk választ kapni. Mégis mit mondanak az eddigi kutatások? Milyen okok és előzmények álltak a január 8-án történtek mögött? Mi történt január 8-án Érden, s milyen úton jutottak ki a Szovjetunióba a tárnoki civilek? Ezekre a kérdésekre keressük a választ cikksorozatunkban.
Az orosz csapatok 1944 karácsonyán érték el a Buda környéki településeket, ahol a lakosságot kezdetektől fogva elvitték kisebb munkákra. Ezekben az esetekben azonban valóban kisebb munkákról volt szó, néhány óra, vagy egy-két nap után mindenki hazatérhetett. Az 1945. január 8-án, álhírrel elcsábított lakosokra azonban már több hónapnyi vagy évnyi kényszermunka várt. De mi állhatott az elhurcolás hátterében?
Bognár Zalán a civil lakosság tömeges elhurcolásával kapcsolatban négy okot említ: a Szovjetunió munkaerő-szükségletét, Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolását, a német nemzetiségűek elhurcolását, valamint a hadifogolylétszám kiegészítést. Az Érdet és környékét érintő események hátterében e legutóbbi állt, az érintett települések lakosságának sorsát Budapest ostroma, valamint a szovjet 46. hadsereg Ercsinél történő, hatalmas emberveszteséggel járó átkelése pecsételte meg.
Sztálin parancsának értelmében Budapestet Malinovszkijnak menetből kellett volna elfoglalnia, ezzel szemben a hadművelet 108 napig tartott. Malinovszkij a megtorlástól való félelmében a főváros bevételének az elhúzódását az ellenséges német–magyar erők nagy számával magyarázta. 80 000 helyett 180–200 000 fős haderőről számolt be, és a fogságba kerültek számát 138 000 főben adta meg. Miután Budapest védői közül mintegy 40 000 fő eshetett szovjet fogságba, a hiányzó fogolymennyiséget, azaz körülbelül 100 000 főt a polgári lakosság köréből kellett pótolni. A foglyokat egyrészt a fővárosból, másrészt a környező településekről szedték össze.
Érdről és környékéről 1945. január 8-án vitték el a férfiakat, de előzményként egy 1945. január 6-i érdi eseményt is meg kell említeni. Ekkor Érden, az Alsó és Felső utcákban körülbelül 250-300 főt gyűjtöttek össze, amely mintegy 100-120 családot érintett. A házaknál este, váratlanul jelentek meg a fegyveres szovjet katonák, s a férfiak többségét összefogdosták, majd az egyik pincébe zárták őket. Szilágyi József érdi lakos így emlékezett az eseményekre: „Az oroszok sokszor vittek el munkára embereket, vagont kirakodni, ágyúállást ásni, ápolónőnek, vagy éppen péknek, akár több hétre is. 1945. január 6-án azonban más volt a helyzet. Végigjárták a községet, és minden munkára alkalmas férfit vagy éppen fiút elvittek. De mivel nem mindenkit találtak otthon, így január 8-án kihirdették, hogy aki dolgozni akar, az jelenjen meg a vásártéren…”
Ezt a csoportot másnap, január 7-én hajtották el Ercsi irányába, azon a napon, amikor megtörtént a másnapi igazoltatás miatti kihirdetés is. Ez általában kidobolás útján történt, de Tárnokon például konkrét személyeket kértek fel arra, hogy járják végig az egyes házakat és pincéket. A feladat végrehajtásával elsősorban a település elöljáróit, valamint a közéletben vezető szerepet betöltőket bízták meg, hogy senki ne kételkedjen a szavukban, és minél többen jelentkezzenek Érden. A parancs értelmében másnap, január 8-án, reggel nyolc órakor az érdi vásártéren kellett megjelennie a 16 és 60 év közötti férfilakosságnak, hogy igazolást kapjanak. A hirdetés során a megfélemlítés eszközével is éltek a hatóságok, azt mondták ugyanis, hogy ha valaki nem megy át, akkor nemcsak őt, hanem a családját is büntetni fogják érte.

Források és irodalom:
Bognár Zalán: Malenkij robot, avagy a polgári lakosság tömeges elhurcolása Magyarországról szovjet fogságba 1944–45-ben. In: Markó György (szerk.): Háború, hadsereg, összeomlás. Magyar politika, katonapolitika a második világháborúban. Budapest, Zrínyi Kiadó, 2005, 181–184.
Timár Edit: Érdiek a szovjet hadifogolytáborokban. In: Kubassek János (szerk.): Érdi Krónika. Érd, Érd Város Önkormányzata, 2000, 323.
Érdi Nemzeti Bizottság jegyzőkönyvei – Magyar Földrajzi Múzeum.
 

Eltelt egy újabb év


Önkormányzatunk hagyományőrző tevékenységét idén is igyekezett folytatni. Több községi rendezvényt is támogattunk, októberben pedig megrendeztük hagyományos szlovák bálunkat. Nagy hangsúlyt fektettünk a helytörténeti, néprajzi gyűjtések támogatására. Ennek eredményeképpen jelenhetett meg második kiadványunk, a "Mit vétettem, kinek ártottam?" Tárnokiak malenkij roboton című könyv.

Köszönjük mindazok segítségét, akik támogatták munkánkat! Köszönjük a szlovák klub tagjainak, hogy hónapról-hónapra eljönnek összejöveteleinkre, hogy segítsék a kutatásokat!

Tárnok Nagyközség Szlovák Nemzetiségi Önkormányzata ezzel a fényképpel kíván boldog, békés, egészségben gazdag új évet! A képen a második világháború előtt működő egyesületek közül háromnak láthatjuk (tűzoltók, leventék, lövészek) a tagjait. A kép mutatja az összetartást és a közösségi élet fontosságát. Ez a kép hűen példázza önkormányzatunk fő célját is: azt, hogy megőrizzük hagyományainkat, büszkék legyünk őseinkre, gyökereinkre, megpróbáljunk megőrizni valamit a régi közösségből.
Reméljük, jövőre is sikerül folytatni munkánkat!

Prajeme Vám stastlivy Novy rok!

                               

 

Vinsujem vám slávne sviatky


Tárnok Nagyközség Szlovák Nemzetiségi Önkormányzatának nevében áldott, békés Karácsonyt, boldog új esztendőt, erőt és egészséget kívánunk!

Vinsujem vám v tieto slávne sviatky,
aby vám dal Pánboh stastie,zdravy,
hojné bozské pozehnanie.

Uslis Panoh

Könyvbemutatóval egybekötött Tollfosztó Maglódon


Önkormányzatunk képviselői, valamint a Hajtóka Egyesület népdalköre november 20-án Maglódon járt. Itt tartották meg Aszódi Csaba András és Lukics Gábor Völgyeink gyöngyei című könyvének bemutatóját, amely a régió szlovák vonatkozású építészeti örökségét mutatja be. A bemutató során Aszódi Csaba röviden ismertette az egyes települések történetét, valamint a legjellegzetesebb építészeti emlékeit, az azokhoz kötődő történeteket, legendákat. Tárnokkal kapcsolatban kiemelte a kőbányát, amely az elmúlt évtizedek során számos funkciót (menedékhely a háború alatt, filmforgatás, stb.) betöltött, valamint az öregtemetőt. Ezzel kapcsolatban Aszódi Csaba elmondta, hogy a Budapestet körülölelő szlovák települések közt egyedüllálló módon maradt meg eredeti szépségében, de talán országos szinten sem találni ilyen szlovák temetőt.
Ezen rendezvény keretében tartották meg a hagyományos Tollfosztó kulturális műsorát is. A Tárnokról szóló rövid bemutatót a Hajtóka népdalköre tette színesebbé szlovák dalaival.


                                       
 

L'udové noviny. Beszélgetés Sümegi Gábornéval, önkormányzatunk elnökével


Egy kérdés-egy válasz
A kérdésre válaszol Sümegi Gáborné, a Tárnoki Szlovák Nemzetiségi Önkormányzat elnöke
 
A szlovák önkormányzat milyen aktualitásaira hívná fel figyelmünket, melyek a mi olvasóinkat is érdeklik?
A tárnokon élő szlovákság mára igen kis közösséget alkot, hiszen a nagyközség lakossága közel 10.000 fő, és a legutóbbi népszámláláskor ebből csupán 140 fő vallotta magát szlovák nemzetiségűnek.  A 20. század elején Tárnok még hagyományosan szlovák település volt, a lakosság 93%-át szlovák családok alkották. Ez azt jelenti, hogy mára ez a megmaradt maroknyi szlovákság törődik és foglalkozik a helyi szlovák hagyományokkal. Úgy gondoljuk, hogy ez a mi feladatunk és egyben kellemes kötelességünk is.
Együttműködünk a Hajtóka Egyesület Népdalkörével és Néptánccsoportjával. A táncosok repertoárjában az itthoniak mellett szlovákiai táncok is megjelennek. A népdalkörnek 14 szlovák nyelvű blokkja van, egy-egy blokk három–négy dalból áll, melyek a település és a régió szlovák gyűjtései.  A dalok nagy részét Kuzma István, a népdalkör vezetője könyv és CD formájában megjelentette.
Az őszi mulatságok a szürettel kezdődnek, és ezen a programon mindig részt veszünk. Az idei évben már tízedik alkalommal rendezzük meg az ún. Októberfest szlovák módra elnevezésű programot, ami tulajdonképpen a mi bálunk, a tárnoki szlovákság bálja, ahol fellép a Hajtóka énekkar és a táncosok is. Erre a rendkívül népszerű rendezvényünkre vendégeket is hívunk, főként a szomszédos Sóskútról, akikkel a múltban és jelenleg is élő a kapcsolatunk. Sajnos, a Művelődési Ház befogadó képessége miatt nem hívhatunk meg korlátlan számú vendéget, pedig szívesen látnánk itt mindenkit, aki szeretne részt venni a mi bálunkon, mert itt a hagyományos szlovák fúvós zenére táncolhatnak a bálozók. A fúvós zenének Tárnokon igen nagy hagyománya van.
Muskovics Andrea Anna könyvet írt, melynek címe: „Mit vétettem, kinek ártottam?” Tárnokiak malenkij roboton, és ez a már a második publikáció, amelyet a szlovák önkormányzat jelentetett meg. A könyv megemlékezés azokról a férfiakról, akiket málenkij robot címén hurcoltak el. Emléket állít azoknak, akik átélték ezeket a borzalmakat, a hazatérteknek, valamint a családtagoknak is. Januárban egy időszakos kiállítással tisztelegtünk emlékük előtt.
Nagyon sok helyi viseletünk, hagyományos eszközeink és edényeink vannak, ezek megőrzésére tervezzük egy tájház berendezését. A faluban még találkozhatunk hagyományos parasztházakkal, de ezek megvételéhez nincs megfelelő financiális alapunk.
Tavasszal az első hagyományos nyitó rendezvényünk a Krvatacska, amikor az Öreg hegyen találkozunk, és kinyitják a pincéiket azok, akik szőlőműveléssel és borkészítéssel foglalkoznak.
Én amúgy Pitvarosról származom és 35 évvel ezelőtt kerültem Tárnokra, ahol a férjem nagyszüleinek volt egy kertje. Itt építettük fel a családi házunkat. Pitvarosról öt évvel ezelőtt ide költöztettük Édesanyámat is, akinek nemrég ünnepeltük a 93. születésnapját.  A tárnoki és a pitvarosi szlovák nyelvjárás ugyan különbözik, de azért sikerült beilleszkednie, és jól érzi itt magát. Nyugdíjazásom előtt Budapesten dolgoztam, mint gyógypedagógiai asszisztens, autista gyerekek napközbeni gondozásában vettem részt.  Sokszor énekeltem nekik tárnoki szlovák népdalokat, és a gyerekek nagyon szerették hallgatni.




 

Halottak napi takarítás az öregtemetőben


Kedves Tárnokiak!

Halottak napjára való tekintettel az Alapítvány a Tárnoki Öregtemető Megmentésére alapítvány munkát szervez az öregtemető rendbetételére. Szeretettel hívunk és várunk mindenkit 2016. október 29-én, szombaton 8 órától a temetőben. Aki tud, hozzon magával kapát, gereblyét!
Mára a Szlovák Önkormányzat támogatása és a Köz-Ért Kft kedvezményes fűnyírása következtében a nyári munkák alól mentesülünk, viszont most szükség lenne a sírok rendbetételére. Kérünk mindenkit, aki teheti, ha csak egy-két órára is, de jöjjön szombaton délelőtt segíteni, hogy a temető méltó módon várhassa a hozzátartozókat!

Köszönettel:
Alapítvány a Tárnoki Öregtemető Megmentésére Alapítvány 
Kutratóriuma
 

Búcsú Lepnyák Jánostól, önkormányzatunk volt elnökétől




 

A 2014. november 22-én megtartott szlovák bálon önkormányzatunk egyszer már elbúcsúzott Lepnyák Jánostól. Sokévi elnöki munkáját köszöntük meg, de tudtuk, hogy bár már nem lesz a testület tagja, munkájával továbbra is segíteni fog bennünket. Akkor még nem gondoltuk, hogy nem egészen két év múlva újra búcsúzunk tőle. Ez a búcsú azonban már örökre szól.
 
Lepnyák János 1933. június 27-én született Tárnokon és haláláig itt élt. Büszke volt származására, büszke volt szlovák gyökereire. Mindezért azonban tenni is akart. Hosszú évtizedeken keresztül dolgozott azért, hogy községünk szlovák hagyományait felelevenítse, ápolja.
 
A tárnoki fúvószene fiatalkorától meghatározta életét. Eredetileg tangóharmonikán szeretett volna játszani, de az anyagiak ezt nem tették lehetővé. Helyette jelentkezett a nagyzenekar akkori vezetőjénél, Mészáros Jánosnál. Szíve szerint a tenorkürtöt választotta volna, de a zenekarban ekkor szárnykürtösből volt hiány, így ezen kellett tanulnia. Petró Tamás szárnykürtjét kapta meg. Erről a hangszerről mindig büszkén beszélt, s azután is, hogy áttért a trombitára, nagy becsben tartotta.
Mészáros János 1952-ben kezdte tanítani, s miután húsz számot megtanult, már magával vitte a fellépésekre. Ettől kezdve a zenekar állandó tagja volt, s egészen a 2010-es évek elejéig zenélt. Akkor betegsége már megakadályozta abban, hogy a többórás bálokat végigfújja, néhány számra azonban mindig beállt, trombitáját sosem tudta végleg letenni. Ekkor azonban a zenélés mellett már a Szlovák Önkormányzat elnökeként fő szervezője is volt az őszi szlovák bálnak, és idejét, energiáját nem kímélve küzdött azért, hogy községünk szlovák hagyományait megőrizze az utókor számára. Nagy szerepe volt abban, hogy még ma is vannak  fúvós bálok, ahol azok a számok hangzanak el, amelyeket sok évtizeddel ezelőtt is játszottak.
Alapításától kezdve tagja volt a Hajtóka Hagyományőrző Egyesület énekkarának, de folyamatos segítséget nyújtott a Szlovák klub munkájához is, ahova rendszeresen eljárt, hogy tudásával, emlékeivel segítse gyűjtőmunkánkat. Nem volt olyan, az 1930-as évek után készült zenekari fénykép, amelyre ha ránézett, ne tudta volna rögtön sorolni a neveket.
2016. augusztus 20-án a Tárnoki Művelődési Ház és Könyvtárban sok éves önzetlen munkájáért örömmel és büszkén vette át a díszpolgári címet. Néhány nappal később, augusztus 30-án pedig már jött a tragikus hír, hogy Jani bácsi elment közülünk.
 
Halála nemcsak családjának, hanem községünknek is veszteség. A bálok végén nem fújja el többé a szilenciumot, a Szlovák klubbon üresen marad az egyik ablak előtti hely.
Elment közülünk egy olyan ember, akit bármikor felkereshettünk, ha a zenekarok történetével, Tárnok múltjával kapcsolatban kérdésünk volt. Jani bácsival az egyik utolsó tárnoki zenész is elment közülünk. Egy olyan zenész, aki még tagja volt a 12 tagú fúvószenekarnak, aki nem zeneiskolában tanulta a zenét, hanem az idősebb tárnoki muzsikusoktól. Most újra együtt játszanak, a többórás vele készített interjúknak, a zenekari felvételeknek köszönhetően azonban tudásának és zenéjének egy része itt maradt köztünk.
 
Tárnok Nagyközség Szlovák Nemzetiségi Önkormányzata és a Szlovák klub mély fájdalommal búcsúzik és köszöni sokéves, önzetlen munkáját!

 

Néprajzi, helytörténeti visszapillantó (június)


Részlet a hadifogságból 68 évvel ezelőtt hazatért Lengyel Sándor visszaemlékezéséből
 

Az 1945. január 8-án málenkij robotra hurcolt tárnokiak közül az első túlélők 1945 nyarán Temesvárról tértek haza. Ők voltak azok, akik a tábor februári lezárása után is ottmaradtak, mert már elkapták a tífuszt vagy a flekktífuszt. A járványban több tízezren meghaltak, azokat azonban, akik felépültek, 1945 nyarán hazaengedték. A Szovjetunió lágereibe kikerültek azonban csak évekkel később szabadultak. A legtöbb tárnoki fogoly 1947-ben és 1948-ban tért haza. Lengyel Sándor 68 évvel ezelőtt, 1948. június 26-án láthatta viszont családját, három és fél éves hadifogság után.
 
                                          
 
Lengyel Sándor 1925. november 19-én született Budapesten Lengyel János és Dvorák Anna gyermekeként. Gyermekkorától pap szeretett volna lenni, így az érettségi után, hogy egy kis pénzhez jusson és meglegyen a szükséges ruhaneműje a szemináriumhoz, Zuglóban, Unger József építőmester irodájában kezdett el dolgozni. Január 8-i elhurcolása miatt azonban csak fogságból való hazatérése után jelentkezhetett a papi szemináriumba.
1954. június 24-én Shvoy Lajos szentelte pappá Székesfehérváron. Szolgálatát kántor-káplánként Kápolnásnyéken kezdte. Ezt követően káplán volt Előszálláson (1955–1956), majd kántor-káplán Nagylángon (1956–1959) és Perkátán (1959–1962). Perkátáról Tökölre került, ahol 1966-ig volt hitoktató. Plébánosi kinevezését 1966. április 29-én kapta meg Pázmándra, ahol nyugdíjba vonulásáig, 2009-ig szolgált. Mindvégig ellátta a filiaként Pázmándhoz tartozó Vereb, 1995–1998  között pedig Tordas lelki gondozását is. 1977–1998 között esperes volt, 1977-ben püspöki tanácsos, 1990-ben címzetes kanonok kinevezést kapott. Életének kilencvenedik, pappá szentelésének hatvanegyedik évében, 2015. május 4-én hunyt el.
Lengyel Sándor hazatérésére így emlékezett vissza:
 
A Budapest-Nyugati pályaudvarra érve nővérem várt az állomáson. Kihúzott kordon között meneteltünk. Síró asszonyok fényképeket mutogattak és sírva kérdezték: nem látta ezt és ezt, nem látta ilyen nevű fiamat, férjemet? Övéik nem jöttek haza, nem írtak. Meghaltak, s ők nem kaptak értesítést. A pályaudvaron még kaptunk egy tál ételt. Nővérem azt mondotta: „Sanyi, ne vedd föl, hagyd ott, hoztunk mi neked finomságokat!” De én nem hallgattam rá, mondván: „Ez az utolsó, ami jár. Felveszem és odaadom a másik bajtársamnak, akit itt nem várnak. Ő éhes és ő megeszi.” Az étkezéssel otthon is vigyáznom kellett, mert a mindig kevéstől összeszűkült a gyomrunk, és meg kellett gondolnunk, mikor, mit és mennyit eszünk. Mert volt, akiről meghallottuk, hogy hazajött, nem vigyázott, éjjel is nekilátott, evett, ivott, és így halt meg itthon, miután hazaérkezett.
Ha most, a hazaérkezésre gondolok, Petőfi Sándor Dunavecsén, 1844 áprilisában írt verse jut eszembe, a Füstbement terv.
 
Egész úton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
 
Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
 
[…][1]
 
S a kis szobába toppanék…
Röpűlt felém anyám…
S én csüggtem ajkán… szótlanúl…
Mint a gyümölcs a fán.
 
S másnap, 1948. június 27-én, Szent László király ünnepén reggel első utam, szüleimmel együtt, ünnepi ruhában a tárnokligeti kápolnába, hálaadásra vezetett. Az úton az ismerősök örömujjongva köszöntöttek.
Örömmel írta Hladik Nándor tárnoki plébános atya az ajánló sorokat a fehérvári Papnevelő Intézetbe, s konkurzus [felvételi] nélkül is felvettek a már jelentkezett kispapok közé. Most már boldog voltam, hazasegített a Jóisten. Orosz fogságban a német dr. Burkál és az orosz dr. Badalova orvos azt mondotta: csoda, hogy hazakerülök, annyi szenvedés, betegség, a halál lépcsője előtti próbatétel után. Én nem csodának mondom. Úgy érzem, hogy a Jóisten akarta, hogy hazakerüljek, s gyermekkori vágyam, hogy pap lehessek, az Ő hívására teljesüljön.
(Forrás: Muskovics Andrea Anna: "Mit vétettem, kinek ártottam?" Tárnokiak malenkij roboton)

 


[1] A visszaemlékezésből hiányzik a harmadik versszak.

 

Néprajzi, helytörténeti visszapillantó (május)


XVIII–XIX. századi leírások Tárnokról

Tárnokról az egyik legkorábbi leírás, amely a település életmódjára is utal, a XVIII. század első feléből maradt fenn. Simon Clement a Rákóczi-szabadságharc leverése utáni esztendőkben utazott át a Dunántúlon. Kevés olyat talált, amit érdemes volt feljegyeznie. Feljegyzéseiből jól látszik a kontraszt a korabeli Magyarország természeti adottságai és igen alacsony fejlettsége között. Tárnokról így írt:

„Augusztus 10-én délután elindultam Budáról és egy Tárnok (Tarnook) nevű falunál kötöttem ki, amelyet szlávok és rácok laknak. Számos lakóhely van ugyan benne, de az a pár ház, ami van, csak szegényes viskó, vagy inkább földbe ásott verem, ahol csak a tető van a föld szintje fölött, s bár az emberek éppoly nyomorúságosan vannak öltözve, ahogy laknak, mégis gazdaságban és bőségben élnek, mivel a körülöttük levő vidék földje a legkövérebb fekete humusz, amit valaha is láttam, s a gabona tömött kalászai is mutatják termékenységét; még a tarló füve is olyan, hogy azon kövér gulya nőhet, és a növényzet – a talaj nedvessége miatt, valamint mert nem tapossák és vágják fel –, elvadult, gazos és gyomos. Ezen a vidéken az a szokás, hogy ősszel felgyújtják a mezőket, mérföldeken át égetik a fölös mennyiségben növő füvet.”
(Forrás: Simon Clement 1715-ös utazása Budától Légrádig. In: Angol és skót utazók a régi Magyarországon. Válogatta, fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Gömöri György. Argumentum, Budapest. 1994. 99–104.)


Érdekes leírást olvashatunk a Vasárnapi Ujság 1862. november 16-ai számában is. Ez, valamint a XIX. században megjelent vármegye-monográfiák, országleírások is elsősorban a település termékeny határát emelik ki.

„A tárnoki határnak dús, termékeny földje van s különösen jó bortermő szőlei, a miért is a lakók telkeiket most majdnem kizárólag szőlővel ültették be, annyira, hogy több birtokos gazda akad, a kinek egész telke csupa szőlő. E példát már másutt is kezdik követni…”
(Forrás: Petheő Dénes: A Tárnokvölgye és vidéke. Vasárnapi Ujság Kilenczedik évfolyam, 46. sz., 546–546. /1862. november 16./)

Havi néprajzi, helytörténeti visszapillantó (április)


Hladik Nándor plébános jelentése 1945 júliusában a háborús eseményekről
 


December 8-án már nem volt szt. mise, de attól fogva a plébánia pincéjében, a malom pincéjében és a kőbányákban voltak a szt. misék. A kőbányákban húzódtak meg a híveim 80%-a és az érdiek közül 6-7 ezren, vagy 5 kedvesnővérrel együtt. A kőbánya hatalmas termeiben mondottam a szt. misét, mint valamikor az ősegyház papjai a római katakombákban. Kívülről tompán behallatszott az aknák robbanása, lent pedig a ládákból összeállított oltár körül pár szál gyertya fényénél könnyezve énekeltek a gyűrött, fáradt arcú emberek, akiknek énekébe belevegyült a megmentett lovag dobogása, a tehenek bőgése és a kecskék mekegése. Predikálni nem volt nehéz, a szó jött magától, hiszen soha oly közel nem éreztem az Istent, mint akkor, és soha nem éreztem annyira papnak magamat, mint ott, az Isten irgalmáért könyörgő, síró emberek között. De nehéz is volt, mert tőlem vártak vigaszt, mikor én is nagyon éreztem a körülöttem dübörgő vérzivatar súlyos keresztjét.
December 23-án foglalták el az oroszok a falut, és 26-áig magában a faluban volt a front. 24-én délelőttől egészen 25. délig az udvaromban felállított orosz ágyú lőtte a bányában és a környéken levő német és magyar tüzérséget és gyalogságot. Karácsony szt. estéjén és éjszakáján a glória helyett az ágyúk és géppuskák, valamint az aknák és gránátok robbanásának hangja szállt az ég felé. Legborzasztóbb ez az éjszaka volt. Ettől fogva k.b. nagyhétig mindenki csak azt sóhajtozta, csak éjszak[a] ne volna. A nappalok is nagyon nehezek voltak, de az éjszakák… Hol itt, hol ott hallatszott az elhurcolt nők sikongatása, és soha nem tudtuk, mikor kerül ránk a sor. Isten házamat ettől megkímélte.

(Forrás: Inter Arma 1944–1945. Szerk. Mózessy Gergely. Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár, Székesfehérvár, 2004. 271.)

Szlovák klub


A Tárnokhírben az jelent meg, hogy a legközelebbi szlovák klub időpontja április 11-e. Ez tévedés, legközelebb április 29-én, 17 órakor találkozunk a Tárnoki Művelődési Ház és Könyvtárban!