Tárnoki Szlovák Önkormányzat

Cookies help us deliver our services. By using our services, you agree to our use of cookies. Learn more

Málenkij robot

Ahogy az emlékezet megőrizte


Muskovics Andrea Anna

 

Emlékezni kell, emlékezni kötelességünk

 
Egy nemzet történelmének több napját is gyásznapként tartja nyilván. Gyásznapja azonban nemcsak egy nemzetnek, hanem az egyes településeknek is lehet. Tárnok gyásznapja 1945 óta január 8-a. Hetven évvel ezelőtt ezen a napon hurcolták Malenkij robotra Tárnok és a környező települések férfilakosságának jelentős részét. Hetven évvel ezelőtt eddigi ismereteink szerint 69 tárnoki köszönt el utoljára családjától, 69-en utoljára lépték át házuk küszöbét. De legalább ennyien voltak azok is, akik számára ezzel a nappal éveken át tartó szenvedés és fogság kezdődött, amelyeknek emlékeit egy életen át hordozták, hordozzák. 1945. január 8-án családok tucatjai hulltak szét, amelyek közül közel hetven soha többé nem egyesült újra. Asszonyok siratták férjüket, anyák gyermeküket, nagyszülők unokájukat, gyermekek édesapjukat, fiatal lányok kedvesüket. De nem volt olyan fiatal vagy idős, nő vagy férfi Tárnokon, aki ne vesztett volna el vagy közvetlen családtagot, vagy ismerőst, barátot. Január 8-ával éveken át tartó reménykedés és bizonytalanság kezdődött. Családok bíztak a végsőkig szerettük hazatérésében, mivel hivatalos értesítést soha nem kaptak.
A túlélőkben a mai napig ott vannak a kérdések: Mit vétettem? Kinek ártottam? A hozzátartozók pedig a mai napig felteszik azt a kérdést, hogy mi történt szerettükkel. Ezekre a kérdésekre válaszok a mai napig nincsenek és már nem is lesznek. Az elhurcolásról, a táborokban átélt dolgokról hosszú éveken keresztül nem lehetett beszélni. Az otthon maradottak nem gyászolhattak, nem panaszkodhattak. A túlélők sem beszélhettek fájdalmaikról, sérelmeikről, megpróbáltatásaikról. A kényszerű hallgatás eredménye, hogy a mai napig nincs a köztudatban, hogy a második világháború utolsó hónapjaiban, illetve az azt követő években hány százezer ártatlan civilt hurcoltak el, ítéltek el, s tűnt el nyomtalanul a kényszertáborokban. Több évtizednyi hallgatás után ma már minderről szabad beszélni, de mindazok, akik erről mesélni tudnának, egyre kevesebben vannak. 
Soha nem fogjuk azonban megtudni, hogy pontosan hány embert hurcoltak el Magyarországról kényszermunkára, s arra sem fog fény derülni, hogy közülük hányan voltak tárnokiak. Szintén homály fedi, hogy hány tárnoki férfi nem tért vissza, s talán örökre titok marad az is, hogy a pontos okokat megtudjuk, hogy a miértekre válaszok szülessenek. A dokumentumok hiányosak, nehezen fellelhetők, s a túlélők is egyre kevesebben vannak. Többen közülük azonban fájó szívvel, de elmesélték történetüket. Vallomásaik hűen szólnak a rabságban eltöltött évekről, az embertelen körülményekről, az éhezésről, a hiányos öltözetekben átélt orosz telekről, a mocsokról, a kemény fizikai munkáról, a halálesetekről, s végül a megváltó szabadulásról. Elmesélték borzalmas emlékeiket, hogy legalább töredékekben megismerjük az 1945. január 8-án, valamint a táborokban történteket, valamint azért, hogy tanuljunk a múlt hibáiból.
Évek óta a hősök emlékművénél tartott megemlékezésen, valamint a tárnoki római katolikus templomban az elhurcoltakra és a második világháború valamennyi áldozatára emlékezünk. Évről évre ezen a napon egyre kevesebben vannak a túlélők, a szerettüket elvesztett családtagok, a rokonok és a barátok. Számukra természetes volt, s természetes ma is, hogy január 8-án nyilvánosan is megemlékezzenek. Az emlékezés azonban nemcsak az elhurcoltakat ismerők, a közvetlen leszármazottak feladata. Emlékeznie kell mindenkinek, aki tárnokinak mondja magát, függetlenül attól, hogy tárnoki ősökkel rendelkezik-e vagy sem. 
A lágereket meg nem jártak sosem tudhatják meg, hogy mik történtek valójában. Az ott átélt dolgokat el lehet mesélni, az igazi szenvedést azonban csak a táborokat megjártak és az itthon maradt családtagok élték át. Azt azonban megtehetjük, s kötelességünk is megtenni, hogy a túlélők, illetve az 1945. január 8-át átélők elbeszélései alapján megismertessük a fiatalabb generációkkal, hogy mi történt 67 évvel ezelőtt, hogy a későbbi évtizedekben is legyenek, akik emlékeznek településünk gyásznapjára.
 

1945. január 7–8.

 
1945. január 7-én településünkön felhívást intéztek a lakossághoz, amely így hangzott: „A község férfilakossága 16 éves kortól 60 éves korosztályig tartozik (1945. január 8-án, de. 10.00 órára) a vásártéren jelentkezni kétnapi munkára. Ezt követően dokumentumot kapnak, ami igazolja a munka elvégzését, és továbbiakban bántódásuk nem lehet.” A fontos dokumentum reményében másnap olyanok is elmentek Érdre, akik fiatalabbak, idősebbek vagy betegek voltak. Az igazolásból azonban nem lett semmi, a legfiatalabbak és a legidősebbek hazaküldése után a 18 és 45 év közötti korosztályt Ercsi irányába hajtották. Erre a hetven évvel ezelőtti fekete napra így emlékezett az 1948 májusában hazatért Pálmai Ferenc:
 
Elmentünk Érdre, hittünk, mert jó keresztények voltunk. A gyülekező egy gödörben, a pályaudvar mellett volt. Sokan jöttünk össze. Egyszer csak azt vettük észre, hogy négyes-ötös sorokba állítottak bennünket, öregek ide, fiatalok oda, a legfiatalabb amoda. Akik a vasútnál dolgoztak, azokból többeket kiemeltek, mások mehettek a ’vágóhídra’.” 
 
Nagy István így ír naplójában: 
 
Az egyhónapos pincei tartózkodás után bejöttünk a faluba körülnézni, hogy milyen a helyzet a ház körül. Úgy döntöttünk, hogy holnap hurcolkodunk haza. Még elmentünk a Viktóriuszékhoz is körülnézni, majd elindultunk vissza a pincébe a temetőn keresztül. […] Az úton a pince felé találkoztunk emberekkel, ők mondták, hogy kidobolták, holnap, 8-án, Érden jelentkezni kell igazolás végett 16–60 éves korig. A pincébe érve aztán megbeszéltük a Szüleinkkel, hogy elmegyünk az igazolásért, és majd 9-én hurcolkodunk haza a lakásba, a faluba. Szomorú egy nap ez sok ártatlan ember számára. Igazoló bizottság sehol, csak a hatalmas embertömeg. Jött egy fullajtár, és közölte a hangosbemondón: 16–18-ig külön, 18–45-ig külön, és 45–60-ig egy másik csoport. A 18–45 éves csoportot ötös sorba állították, majd jöttek a géppisztolyos davajok, közrefogtak és elhajtottak Ercsibe.
 


Pálmai Ferenc (19231996)
1948 májusában szabadult


Nagy István (19262013)
1953 decemberében tért haza

 


 
Kereszt az Ercsi felé vezető országút mellett
(felirata: Ezen az útvonalon hajtották fogságba Érd és környéke férfilakosságát
mintegy 4500 főt 1945. jan. 8-án a Szovjetunióba)
 
A január 8-án Érdre elindultak közül a 18 év alattiakat és a 45 év felettieket hazaengedték. Szintén visszatérhetett az a pár ember, akit Ékes Pál molnár választott ki munkára, valamint a vasutasok, illetve azok, akik késve mentek, így vagy egy visszatérő figyelmeztette őket, vagy vissza lettek engedve, mert már megvolt a szükséges létszám. Rajtuk kívül csak azokat látták viszont még aznap vagy néhány napon belül, akiknek sikerült megszökniük. Eddig 18 emberről tudunk. Az egyik közülük Szlama István volt.
 
Unokabátyám […] megkérdezte az egyik szovjet katonától, hogy: Továris, kudá igyeme? [Elvtárs, hova megyünk?] Azt mondta, hogy: Na Ercsi, na robot. [Ercsibe, robotra.] Mondom a haveroknak, az ismerősöknek, hogy ebből má nem összeírás lesz, hanem elvisznek munkára, szökjünk meg! Senki nem vállalta. Azt mondták, hogy agyon lőnek. Nem mertek megszökni. Én összetalálkoztam Szigetvári Andorral, az unokabátyámmal, és megbeszéltük a dolgot. A református templom mögött átugrottuk a kerítést és kimentünk az érdi kissorompóig… Ott volt a hajtány [kézzel hajtott, vasúti sínen közlekedő jármű], arra fölültünk és a sóskúti hídig eljöttünk, mert a híd föl volt robbantva.
 

 
Szlama István (19272009) Érdről szökött vissza
 

Gyalogmenet Bajára

 
Az elhurcoltakat Érdről először Ercsibe hajtották azzal az indokkal, hogy ott kapják meg az iratokat. Az igazolványok átadására azonban soha nem került sor. Innen gyalogmenettel indították Bajára a több ezres tömeget. A foglyokat itt vagonokba rakták. Egy részük a Szegedi Csillagbörtönbe, másik részük pedig Temesvárra került. Voltak, akiknek útja továbbvezetett innen; voltak, akik innen tértek haza; s voltak, akik életének utolsó állomása volt a temesvári láger.
 

 
Érdtől Bajáig tartott a közel kétszáz kilométeres gyalogút
(A térképeket szerkesztette: Ábel András)
 
 
A gyötrelmes útra Jézsó András így emlékezett:
 
„…mielőtt indítottak volna minket, körülbelül olyan fél kilós kenyérnek a felét adták, az durván 25 deka. Ezzel indítottak el minket. De nem volt se kés, se semmi hozzá, úgy morzsoltam a zsebemből és úgy ettem. Mire Ercsibe értünk, mindenem elfogyott, semmim nem volt. Majdnem azt lehet mondani, hogy éhesen indultam el. És végigszenvedtem az egész utat.
 

 
Jézsó András egy év után
Foksányból tért haza

Lengyel Sándor
(1925–2015)
 
Lengyel Sándor visszaemlékezésében így írt:
 
Itt [Ercsi] éjszakázva utunk tovább vitt Dunaföldvárra, Kalocsa, Baján keresztül Temesvárra. Általában napi húsz-harminc kilométert gyalogoltattak velünk, közben pajtákban, iskolában aludtunk, hol kaptunk valami ennivalót, hol semmit. Kalocsán felejthetetlen volt, amikor egy jó asszony friss pogácsát dobált be közénk, s akinek sikerült egy darabot elkapni, az igen boldog volt. Persze a davajok zavarták az ilyen jótevőnket, de azok sírva dobálták be, amit tudtak. Aki útközben szökni próbált, bokája felé lőttek. Jaj volt annak, aki szembe jött velünk, mert a lovas kocsiról leszedték a lovat hajtó férfiakat, s a síró feleség hajtotta tovább a lovakat. Így pótolták az oroszok azokat, akik már kidőltek az úton, nem bírták a gyaloglást vagy az éhséget, és így pusztultak el.
 
Lugosi Ferenc az út során a zajló Dunába esett, de ismerősei kihúzták:
 
Ercsiből Dunaföldvárra, majd Bajára mentünk, mindig az igazolások reményében. Naponta tíz kilométert tettünk meg vékony ruhában, éhesen, kimerülten, fegyveres őrök között. Már majdnem átértem a félig lerombolt földvári híd deszkapallóin, amikor megcsúsztam, s nyakig merültem a zajló Dunába. Két ismerősöm húzott ki, s én abban a rám fagyott ruhában mentem tovább. Útközben pajtában, iskolában aludtunk, Kalocsán templomban szállásoltak el bennünket. Baján nagy kondérokban főzték nekünk a birkát, s annak tüzénél szárítkozhattam meg először. Az étkezésünk nagy élmény volt, hiszen nem volt edény, evőeszköz – evett ki, hogy tudott, volt, aki kalapból, sapkából, mások csak úgy a saját markukból.
 


Lugosi Ferenc (19242013) 1948 augusztusában tért haza
 

A táborok gyötrelmei

 
A tárnoki foglyok különböző táborokba kerültek, amelyekben egy dolog volt közös: az átélt borzalmak. Az élelemhiányról Eszéki Imre így számolt be:
 
Az élelmet nagy, kétszáz literes vashordókba hozták egész nap, valamiféle híg lisztleves, kenyér, cukor, de nem mindig. Aki odajutott, evett, aki nem, az éhen maradt. A latrina hosszú mély árok volt, előtte levert karókon egy keresztberakott gerenda. Aki beleesett a latrinába, az ott halt meg.
 
 
Eszéki Imre (19242004)
 
Az éhezés mellett a kemény munka, a hideg és a különböző betegségek is szedték áldozataikat. Lengyel Sándor 1945 karácsonya után lett súlyos beteg.
 
Orvosság nem volt, a beteg magától gyógyult. A magyar tisztek bíztattak, egyek a kályhából reggel kiszedett faszenet, ez tannocarbon szerű gyógyszer. Haza akarsz menni, ezt edd! S én haza akartam jönni. Ezt majszoltam. Fekete lett a szám. Nem baj, de a jó Isten segítségével meggyógyultam. Ilyen halálos nagybetegen a valótlant írva haza, hogy hát jól vagyok, jött haza a levelem. Csak így ment át a cenzúrán. A három év alatt vagy negyven piros-fehér-zöld szélű lapom vigasztalta az éjszakákat átsíró édesanyámat, élek, s talán hazakerülök, meg fogják érni szüleim, testvéreim.
 
A hidegről, a kemény erdei munkáról Nagy István visszaemlékezésében olvashatunk:
 
Még 56 fokos hidegben is kihajtottak a jégre. 49 karácsonyán azért nem mentünk dolgozni, mert mínusz 62 fokot mértek.
 
A norma télen páronként 3 m3. Legallyazni, gallyat elégetni, hat és fél, négy és fél méter hosszúra kellett vágni. Az átvevő, ha olyan kedve volt, ha csak egy két centis bütyök maradt, nem vette át, hanem odahívta az ismerősét, vagy aki csomagot kapott, beírta az én teljesítményemet a havernek, én meg kaptam 35, azaz harmincöt deka kenyeret, meg egy levest. Ezzel az erővel újra másnap teljesíteni a normát. […] Az erdőn a normát nagyon nehéz volt teljesíteni. A rossz koszt, meg a sok büntető kenyér megtette a hatását. […] Ha kiértünk az erdőre, nem azzal törődtünk, hogy a norma meglegyen, mert már jártányi erőnk nem volt, hanem hol találunk valami ehető zöldet, és legeltünk, mint a libák.
 

Hazatérés

 
Pontosan nem tudjuk, hogy január 8-án hány tárnoki hagyta el lakhelyét és azt sem, hogy pontosan, hányan járták meg a táborokat és tértek vissza. Eddigi ismereteink szerint az első tárnoki hadifoglyok 1945 nyarán érkeztek haza, az utolsó, Nagy István pedig 1953 végén szabadult. Pálmai Ferenc 1948 májusában tért haza Tárnokra.
 
1948-at írtunk, május volt, és érett a cseresznye. A vagonban együtt utaztam Papp Jóskával, Zamecsnik Lajos bácsival. Amikor megérkeztünk Debrecenbe, egyedül a Zamecsnik Lajos bácsi szállt le a vonatról, megcsókolta a földet. »Feri, us szme doma, to je nasa uhorska zem.« [Feri, ez már Magyarország, már itthon vagyunk.] – örvendezett. […] Mikor hazajöttem, anyám még élt, csak nézett, papám szomorúan, öregesen ült az asztalnál. A kenyérhajat, amit nem tudott megrágni, én rágcsálni kezdtem, és mind megettem. Szegény papám csak mosolygott. »Ugye milyen jó ez?« – szólt csendesen.
 
Lengyel Sándor visszemlékezésében hazatérésével kapcsolatban ezt olvashatjuk:
 
A Budapest-Nyugati pályaudvarra érve nővérem várt az állomáson. Kihúzott kordon között meneteltünk. Síró asszonyok fényképeket mutogattak és sírva kérdezték: Nem látta ezt és ezt? Nem látta ilyen nevű fiamat, férjemet? Övéik nem jöttek haza, nem írtak. Meghaltak, s ők nem kaptak értesítést. A pályaudvaron még kaptunk egy tál ételt. Nővérem azt mondotta: „Sanyi, ne vedd föl, hagy ott, hoztunk mi neked finomságokat.” De én nem hallgattam rá, mondván, ez az utolsó, ami jár. Felveszem és odaadom a másik bajtársamnak, akit itt nem várnak, ő éhes, és ő megeszi. […] Ha most a hazaérkezésre gondolok, Petőfi Sándor Dunavecsén, 1844 áprilisában írt verse jut eszembe, a Füstbe ment terv. […] S másnap, 1948. június 27-én, Szent László király ünnepén, reggel első utam szüleimmel együtt, ünnepi ruhában a tárnokligeti kápolnába, hálaadásra vezetett.
 
Lugosi Ferenc így emlékezett vissza arra a pillanatra, amikor három és fél év után újra láthatta édesanyját.
 
A mamát láttam egész hátul. Egész hátul, ott várt, törülgette a kezét kötényébe. […] Eszembe jutott Petőfinek a verse. Egész úton hazafelé / Azon gondolkodám / Miként fogom szólítani / Rég nem látott anyám? A mama nem tudott szólni, én nem tudtam szólni.
 
Nagy István visszaemlékezésében így emlékezett vissza arra a pillanatra, amikor közel kilenc év után újra találkozott családjával:
 
Mikor beléptem a szobába a szüleim elé, szólni sem tudtam a meghatottságtól és az örömtől. Szívem majd megszakadt, de egy könnycsepp sem jött a szememből. Majd egy hónap múlva már a nagy stressz felengedett, és mikor rágondoltam a hazaérkezésre, mint a megáradt patak, úgy folytak a könnyeim.
 
Ha megkérdeznének minket, hogy tudjuk-e, mi történt 1945. január 8-án, többen minden bizonnyal igennel felelnének. Valóban tudjuk, hogy ezen a napon hurcolták el Tárnok és a környező települések férfilakosságának jelentős részét. Azt azonban, hogy mi történt pontosan ezen a napon, hogy hogy hajtottak embereket állatok módjára Bajára, hogy mi zajlott a táborokban csak azok tudhatják, akik mindezeket átélték. A legtöbben már nincsenek közöttünk, de sokan megpróbálták emlékeiket átadni. A mi feladatunk, hogy mindezt továbbadjuk, hogy emlékük sose merüljön feledésbe!
 

 
Pálmai (Poszpisek) Ferenc hazatértekor kiállított orvosi lapja
 

Lugosi (Lulity) Ferenc kulacsból készült cigarettatartója és rózsabokor tövéből készített pipája
 
 
(A szöveg az áldozatok fényképeivel kiegészítve füzet formájában megjelent 2015-ben, a hetven éves évfordulóra Tárnok Nagyközség Szlovák Nemzetiségi Önkormányzatának kiadásában.)