My Site
1945. január 8-a a túlélő áldozatok visszaemlékezési alapján
Eszéki Imre
1945. január 8-án Érdre, a községháza elé hívták a környék tizenhat és hatvan év közötti férfijait azon a címen, hogy dokumentumokat kapnak. Ez a dokumentum a szabad mozgás lehetőségét lett volna hivatott biztosítani. Sorba kellett állni ötösével. Később a 16–18 év és a 45–60 év közöttieket elengedték.
Egyszer csak a 18–45 év közöttiek azt vették észre, hogy körül vannak fogva pufajkás oroszokkal, és gyalog hajtani kezdték Ercsi felé az összes férfit. Ercsiben, egy nagy magtárban szállásoltak el bennünket éjszakára, ahol lekopaszítottak minket, ám innen az élelmesebbek megszöktek még azon éjszaka.
Lengyel Sándor
Egyszer csak a 18–45 év közöttiek azt vették észre, hogy körül vannak fogva pufajkás oroszokkal, és gyalog hajtani kezdték Ercsi felé az összes férfit. Ercsiben, egy nagy magtárban szállásoltak el bennünket éjszakára, ahol lekopaszítottak minket, ám innen az élelmesebbek megszöktek még azon éjszaka.
Lengyel Sándor
Érden már láttam, hogy a davajok külön szedik a vasutasokat, mesterembereket, papokat. Ők otthon maradhattak, s bennünket (davaj razbirágy po pjegy, álljunk ötösével sorba), elindítottak gyalog és Ercsibe kísértek. Ott már elkezdődött az orosz szokás: megzabráltak bennünket, a kés, az óra, a fésű az övék lett, hiába is próbált valaki tiltakozni.
Lugosi Ferenc
1944 decemberében már katona voltam. Szenteste a parancsnokunk kiadta a parancsot négyünknek: „Fiúk, menjetek, ahova akartok, én már nektek nem dirigálok, mert én a szerződést Szálasinak nem írtam alá.” Ő másnap lelépett, aztán mi is. Két sóskúti volt, egy pusztazámori és én. Egyenesen a pincébe mentem, hisz a családom ott volt.
Január 7-én lent voltam a faluban. A Zsoldos Laci bácsitól tudtam meg, hogy január 8-án Érdre kell menni. A Zsoldos Laci bácsi segédjegyző volt. A tanácsházával szemben volt a trafik. Odamentem cigarettáért, és mondta, hogy másnap jelentkezni kell. Az elöljárók házról házra jártak a faluban hirdetni, a Kissorban például a Kemény Lajos bácsi. A hegyet Hladik Nándor plébános, Mikulásik László és Patatics Ferenc járta, minden pincébe bementek. Ahol férfi volt, ott kiadták a parancsot, hogy jelentkezni kell menni, hogy igazolványt kapjunk. Én akkor katonaszökevénynek számítottam, amit szigorúan büntettek. Ha a régi rendszer marad, talán halálra is ítéltek volna. Féltem. A Mikulásik Laci bácsi mondta is: „Ferenkó, főleg Te, mivel hazajöttél, otthagytad őket, a hadseregből kiléptél, feltétlenül menj Érdre.” Akkor még senki sem tudta, hogy valójában milyen igazolványról is lesz szó.
Másnap reggel nyolc órára mentünk Érdre. Se kaja, se reggeli, se semmi, hisz mindenki sietett. Sokan mentünk, olyan kétszázan lehettünk tárnokiak. Gyalog mentünk. Olyan hó volt, hogy a bevágás, ami Tárnok és Érd között van, az be volt temetve hóval. Egy vonat volt alatta. Megérkeztünk Érdre. A tárnokiak mellett voltak érdiek, diósdiak, sóskútiak. Pestről egyenruhás villamosvezetők és rendőrök is voltak. Ahol most van a kultúrterem Érden, ott volt a sorakozó. De nem olvastak neveket a ruszkik, hanem rángattak minket, ötösével kellett sorba állni. Volt ott egy vasutas, Bleszkó Bandinak hívták. Az kiszedte a vasutasokat, meg egy pár postást, hogy ezek az emberek kellenek itt. Azt tudomásul vette az orosz. Akinek egyenruhája volt, az szépen félreállhatott és mehetett haza. De a többi, aki civilruhás volt, azoknak mind sorba kellett állni ötösével.
Dél körül már rengetegen voltunk, talán háromezer-ötszázan. Aztán elindult a menet. Azt mondták, Ercsibe megyünk, majd ott kapunk igazolványt. Hát, abból se lett semmi. Jött a hajnyírás, mindenkiről levették a jó holmikat. Nekem is elvették a csizmám. Nekem volt egy jó repülőscsizmám, hajózócsizmának hívták. Birkabéléses volt, hisz akkor nem olyan repülők voltak, mint most, hogy zárva van rajtuk minden. Félig nyitottak voltak. Én akkor az oktatáson már túl voltam, már csak vizsgát kellett volna tennem, s akkor pilótaként mehettem volna a frontra. De aztán nem lett belőle semmi. Ing volt még rajtam, gatya, kabát, no meg egy felöltő, egy nagyobb kabát. Nem voltunk melegen öltözve, mindenhol fáztam. Kalapban voltam, de lenyírták a hajamat, így még jobban fáztam. Nem mindenkire került rá a sor, de akire rákerült, az bizony megjárta. Na, aztán így mentünk, minden nap körülbelül ötven kilométert.
Nagy István
Az egyhónapos pincei tartózkodás után bejöttünk a faluba körülnézni, hogy milyen a helyzet a ház körül. Úgy döntöttünk, hogy holnap hurcolkodunk haza. Még elmentünk a Viktóriuszékhoz is körülnézni, majd elindultunk vissza a pincébe, a temetőn keresztül. Ahogy bandukoltunk, találkoztunk egy orosz katonával. Megállított s közölte velünk, hogy sírt kell ásni a szovjet katonáknak. Mi megkérdeztük, hol legyen a sír. Erre ő kijelölt egy háromszor négy méteres darabot, hogy ezt ássuk ki. „Minek ekkora gödör?” – kérdeztük. Erre ő azt a választ adta, hogy öten-hatan lesznek azok a katonák, akiket ide fognak temetni. Agyonlövik őket, mert a frontról megszöktek és a civil lakossággal garázdálkodtak. Olyan vállig érő gödröt ástunk. Erre ő azt mondta, hogy már elég mély, abbahagyhatjuk. A szerszámot visszaraktuk a kápolnába, és utána elengedett, hogy mehetünk a dolgunkra. Az úton a pince felé találkoztunk emberekkel, ők mondták, hogy kidobolták, holnap, nyolcadikán, Érden jelentkezni kell igazolás végett 16–60 éves korig. A pincébe érve aztán megbeszéltük a Szüleinkkel, hogy elmegyünk az igazolásért és majd kilencedikén hurcolkodunk haza a lakásba, a faluba.
Január 8-a szomorú egy nap sok ártatlan ember számára. Igazolóbizottság sehol, csak a hatalmas embertömeg. Jött egy fullajtár és közölte a hangosbemondón: 16–18-ig külön, 18–45-ig külön és 45–60-ig egy másik csoport. A 18–45 éves csoportot ötös sorba állították, majd jöttek a géppisztolyos davajok, közrefogtak és elhajtottak Ercsibe, ahol egy istállóba tereltek bennünket, ahol elhajtott állatok helyén, azon a koszos szalmán kínlódtuk át az éjszakát.
Nagy János
Januárban fent laktunk a pincébe, oda menekültünk, mert belőttek a faluba. Egy házat el is találtak, szóval veszélyes volt a faluban lenni. Január 7-én kidobolták, hogy másnap, hétfőn reggel nyolc órára tizenhattól hatvan éves korig Érdre kell menni, igazolás végett, függetlenül attól, hogy volt-e katona az illető vagy sem. Az igazolás azt a célt szolgálta volna, hogy mehessünk dolgozni. Nem tudom, hány száz ember ment el Tárnokról, de Érden már voltunk vagy háromezer-hatszázan, mert más településekről is odahívták az embereket, akiket három csoportba osztottak. A 16–18 éveseket, valamint a negyvenöt év felettieket is külön tették. Minket ötösével sorba állítottak, hogy meg tudjanak bennünket számolni, a tizennyolc év alattiakat és a negyvenöt év felettieket pedig hazaengedték. Elmehettek a közemberek és az elöljárók is, valamint azok, akik a malomban dolgoztak. A családból elmentem én, két öcsém meg az apám. Az egyik öcsém és az apám hazament, mi ketten [Nagy Istvánnal] ott maradtunk. Unokatestvéreink is jöttek, meg a haverok. Megpróbáltunk összetartani, együtt maradni.
Bennünket az orosz járőrök géppuskával fogtak körül, majd tizenegy, fél tizenkettő körül elindultunk Ercsibe. Attól kezdve három éven keresztül jóformán semmit sem tudtam hazulról, mert írni nem lehetett.
Pálmai Ferenc
Január 7-én estefelé Bleszkó Bandi közhírré tétette a hegyekben: Érdre kell mennünk jelentkezni, ahol kapunk valamilyen dokumentumot, és többet minket nem fognak háborgatni az oroszok. Elmentünk Érdre, hittünk, mert jó keresztények voltunk. A gyülekező egy gödörben, a pályaudvar mellett volt. Sokan jöttünk össze, egyszer csak azt vettük észre, hogy négyes-ötös sorokba állítottak bennünket, öregek ide, fiatalok oda, a legfiatalabbak amoda. Akik a vasútnál dolgoztak, azokból többeket kiemeltek, mások mehettek a „vágóhídra”. Én a huszonkettedik évemben voltam. Az oroszok körülálltak bennünket, láttam, hogy a sarokban felállítottak golyószórókat, és a géppisztolyosok egy idő után elindították a menetet. Azt mondták, az Alsó utcába megyünk, ott mindenki megkapja a dokumentumot. Már itt hazudtak nekünk, az irány Ercsi volt. Az első oszlop elindult, mi követtük, és a létszámunk folyton szaporodott azokkal, akiket útközben elfogtak.