Dolina a Katlanban!
(Ludové noviny, LXII/4.)

Tárnokon, a Katlan Sport és Kulturális centrumban, a második januári szombaton megtartották a Pestvidéki Szlovákok Regionális Egyesületének közgyűlését. A Dolina tagsága január 13-án a Katlanban találkozott. Senki nem fűtött alájuk, a találkozó baráti, kellemes hangulatban folyt le.

A tagság 2/3-os többséggel megjelent, így minden feltett kérdés szavazatképes volt. Azért azt tudnunk kell, hogy ez a társulás Rákoskeresztúron született 2005-ben Gácsi Éva ötlete nyomán.

Amikor mindenki elfoglalta a helyét és látszott, hogy Szolnoki Gábor, Tárnok polgármestere szeretne szólni, mindenki lecsendesedett és hagyták megszólalni a Polgármester Urat. Természetesen, mint vendéglátó üdvözölte az egybegyűlteket és elmondta, hogy örömmel fogadta a felkérést a rendezvény megnyitására, mert számára nagyon fontos az, hogy Tárnok szlovák település, nélkülük a község sem létezne. Tárnok köztudottan a budapesti aglomeráció része, így nagyon sokan költöztek ide, de valamikor szlovák családok alapították. Ezért mindig nagyon örömteli esemény az, ahol szlovák szavakat hallani. A Polgármester Úr nagyra értékelte azt a munkát, melyet a helyi szlovák önkormányzat végez, és azokat az erőfeszítéseket, melyekkel igyekeznek megőrizni a nemzetiségi hagyományokat.

Néhány mondattal üdvözölte a jelenlévőket a nemzetiségi önkormányzat Elnök Asszonya, Sümeginé Schummer Anna is, aki bemutatta a Hajtóka énekkart, akik a régió szlovák népdalainak előadói. Mivel az elnök asszony a kórus tagja is, gyorsan letette a mikrofont és sietetve beállt a helyére. Együtt énekelték a huncut, vidám helyi szlovák népdalokat. Ezzel a vidám bevezetéssel a helyi énekkar megalapozta a rendezvény hangulatát, és a jelen lévők bátran csatlakoztak a közös énekléshez. Holler-Racskó Erzsébet, az Országos Szlovák Önkormányzat Elnök Asszonya is együtt énekelte az ismert szlovák dalokat.

Szabó Zsuzsa, a Dolina Egyesület Elnök Asszonya megköszönte a kedves szavakat és a dalos fogadtatást, és ugyancsak üdvözölte a jelenlévőket, valamint a Polgármester Urat, aki időközben már el is távozott. Üdvözölte Paulik Antalt, a Magyarországi Szlovákok legmagasabb képviseletének kabinet vezetőjét, valamint Király Katalint, a Magyarországi Szlovákok Kulturális Intézetének Igazgató Asszonyát, aki ugyancsak tagja a szervezetnek. A jegyzőkönyv vezetésére felkérte Szabóné Tóth Katalint, az Országos Szlovák Önkormányzat tagját.

A rendezvény helyszínéről a tavalyi ülésen született döntés. A terem teljesen megtelt, 2/3 része a tagságnak aláírta a jelenléti ívet, mely szerint a 14 településről mindenki megérkezett, csak Csomád nem képviseltette magát, mert helyi rendezvényük volt ezen a napon. A jelenlévők először is jóváhagyták az írásos, magyar nyelvre lefordított programot. A vezetőség elosztotta egymás között a feladatokat, az Elnök Asszony a tavalyi év financiális és adminisztrációs kötelezettségeiről beszélt. Aszódi Csaba András, mint a kulturális ügyek felelőse, a kulturális tények tükrében beszámolt a tevékenységekről. Az Elnök Asszony megerősítette, hogy milyen nagy figyelmet érdemel a Csömöri Szlovák Önkormányzat Elnök Asszonya, Szabó Erzsébet, aki az internet legnagyobb megosztó felületén időről-időre jelzi a tagságnak az épp aktuális programokat, eseményeket, melyek a Dolina tagokat is érintik. Épp ezért érdemes őt rendszeresen tájékoztatni a különféle programokról. Aszódi Csaba András, a regionális egyesület alelnöke három programot emelet ki a 2017. évi rendezvények közül. A 2017. január 20-án, Pilisen megtartott közgyűlést, mely egy kiemelkedő találkozója volt a régió szlovák önkormányzatainak. Nagyon tanulságos és jól sikerült volt a Késmárki és Lőcsei zarándokút augusztus 5-én. A Dolina egyesülete öt autóbusszal indult útnak, hogy minden érdeklődőt elvihessenek. A zarándoklat hosszú volt, de nagyon nagy élményt nyújtott a Tátra alján fekvő két város. Mivel a pestvidéki szlovákság körülbelül ötven-ötven százalékban katolikus, illetve evangélikus hitvallású, így a rendezők igyekeztek e-szerint szervezni a zarándoklatot. A Márton napi tollfosztó bál november 11-én Csömörön került megrendezésre. A hatalmas érdeklődésre való tekintettel ezt a rendezvényt másutt nem is lehetne lebonyolítani, mert nincs akkora helyszín, amely körülbelül ötszáz embert képes befogadni. Mivel a pestvidéki szlovákság ilyen nagy létszámú, ezért évente csupán egy-két alkalom adódik, amikor találkozhatnak egymással. Aszódi Csaba elmondta, hogy útközben Tárnokra, a Csömöri Polgármester Úr, Fábri István kereste őt telefonon, hogy felajánlja az idei évre is a Dolina tagság részére a lehetőséget, a tollfosztó bál megrendezésére. A Váci Püspök Úr is jelezte, hogy az idei évben is szerveznek zarándokutat.

A 2017. évi rendezvények beszámolói mellett a Dolina döntött a 2018. évi pénzügyekről, a tagdíjakról és az elkövetkezendő öt évre szóló, kilenc főből álló vezetőségi tagságról is. A háromfős vezetőségi tagságba a csomádi Boros Mária helyett a rákoskeresztúri Gácsi Évát választották.

Aszódi Csaba András, aki a nemzetiségi ügyek kurátoraként részt vesz különféle pályázati pénzek elbírálásában, elmondta, hogy a kapott pénzösszegek a megfelelő, illetve a kért programokra kerülnek felhasználásra. Elmondta, hogyan folynak ezek a tárgyalások, és a nemzetiségek hogyan kommunikálják a saját programjaik iránti érdeklődést. Hozzátette, hogy bizony említették neki, hogy a szlovák rendezvényeken sok esetben magyar nyelven folynak a programok, az énekek is magyarul szólalnak meg. Elismerem – sóhajtott –, hogy bizony elszégyelltem magamat a nevünkben.  Kellemetlenül érintett, még ha tudom is azt, hogy a kurátorok csupán méregettek, de végül is ez nem volt egy egyszerű kis tréfálkozás. Megtörténhet az is, hogy a minisztérium részéről eljönnek megnézni a rendezvényeket, egyfajta kontroll miatt, hogy valóban szlovák nyelven folynak a műsoraink, és valóban csak szlovák dalok hangzanak el a szlováknak hirdetett programokon. Ezért szeretném azt kérni, hogy szlovák nyelven történjen minden esemény a rendezvényeinken, mert előfordulhat, hogy nem kapjuk meg a pályázott összeget, – fejezte be beszámolóját.

Nemsokára elkezdődik a kampány, amikor a Nemzetiségi szószólókra lehet szavazatokat adni, és minden nemzetiség szeretné bejuttatni legalább a szószólóját a parlament nemzetiségi szekciójába. Ehhez elengedhetetlenül szükséges, hogy regisztráltassuk magunkat a nemzetiségek választási listáján. Paulik Antal nagyon aprólékosan, érthetően elmagyarázta, hogy nekünk, szlovákoknak is vannak olyan választóink, akik régen nem járultak a választási urnákhoz. Ezeket a választó polgárokat regisztrálni kellene, hogy ők is szavazhassanak a nemzetiségi listára. Nem mindegy ugyanis, hogy hányan szavaznak a mi szószólónkra, és az sem mindegy, hogy hány szavazója lesz a szlovákságnak. Ettől függ a támogatások mértéke.

 A Dolina megszavazta a 2018, évi nagy rendezvényeket, a novemberi tollfosztót és a zarándokutat.

(Erika Trenková)

A 2017-es és utolsó szlovák klubját december 14-én, délután négy órától tartjuk a Tárnoki Művelődési Ház és Könyvtárban. Szeretettel várunk mindenkit, akit érdekel településünk múltja. Alkalmaink meghívó nélkül, díjtalanul látogathatók.

Közös gyökereink fürkészése Tárnokon
(L'udové noviny, LXI/30.)
 

Már régebben is tudtam azt, hogy a tárnoki és a pilisi szlovákságnak a múltban is voltak kapcsolatai, és a Poszmik vezetéknév ugyanúgy megtalálható Tárnokon, mint az én szülőfalumban, Pilisszántón. A Hősök emlékművén olvasható a két világháborúban elhunytak neve. Tárnoki látogatásom során észrevettem, hogy ilyen vezetéknevekből az ottani emlékművön is több is van (Bilik, Hrncsár, Stribik, illetve Strbik). A fiatal tárnoki helytörténész, Ábel András, az egyik találkozásunk alkalmával, a tárnoki szlovákság valamelyik kulturális rendezvényen, elmondta nekem, hogy a XVIII. század első felében, a pusztító járványok után ebbe a térségbe nem csak az ország északi részéből költöztek lakosok, hanem a pilisi szlovák falvakból is települtek át, olyan helyekről, ahol túlnépesedés volt. Ábel András kutatásai azt mutatják, hogy Piliscsabáról jöttek a legtöbben, de a vezetéknevek alapján megállapítottuk, hogy Pilisszántóról, Piliscsévről is többen származnak. Amikor pedig megemlítettem a soknemzetiségű Csobánkát, egyből úgy reagált, hogy igen, onnan is származnak családok, például a Melicher. A fiatal lokálpatriótát a helyi szlovák önkormányzat javaslata alapján tavasszal az önkormányzat Tárnokért díjjal jutalmazta, sokrétű kutatási munkája elismeréseként. András most a környékbeli határneveket kutatja, és ahogyan nekem elmondta, szeretné ezt tudományos szinten, de népszerűsítő stílusban megírni. Ebben segítségére van a helyi születésű néprajzkutató, Dr. Muskovics Andrea Anna. András úgy tervezi, hogy publikációjában szerepel majd néhány esemény is a múltból, amiket az idős szlovákok meséltek neki, emellett korabeli fotókkal is szeretné színesíteni a kiadványt. Fontos tudni Tárnokról, hogy a település ma már kb. 9000 lakosú nagyközség, ahol csupán egy maroknyi csoport (145 fő) vallotta magát szlovák származásúnak. Ez a kis közösség igen aktív, saját kulturális örökséggel rendelkeznek, könyveket publikálnak, szlovák klubot tartanak fenn, ének- és tánccsoportjuk is működik. Közismert a tárnoki fúvószenekar is. Az önkormányzat az elmúlt években támogatja azt az alapítványt is, amely rendbe hozta az öreg szlovák temetőt.

70 évvel ezelőtt, 1947. június 29-én tért haza két és fél éves fogság után Nagy János

Részletek Nagy János visszaemlékezéséből (Forrás: Muskovics Andrea Anna: "Mit vétettem, kinek ártottam?" Tárnokiak malenkij roboton. Tárnok Nagyközség Szlovák Nemzetiségi Önkormányzata, Tárnok, 2016. 93-100.)

"Januárban fent laktunk a pincébe, oda menekültünk, mert belőttek a faluba.  Egy házat el is találtak, szóval veszélyes volt a faluban lenni. Január 7-én kidobolták, hogy másnap, hétfőn reggel nyolc órára tizenhattól hatvan éves korig Érdre kell menni, igazolás végett, függetlenül attól, hogy volt-e katona az illető vagy sem. Az igazolás azt a célt szolgálta volna, hogy mehessünk dolgozni. Nem tudom, hány száz ember ment el Tárnokról, de Érden már voltunk vagy háromezer-hatszázan, mert más településekről is odahívták az embereket, akiket három csoportba osztottak. A 16–18 éveseket, valamint a negyvenöt év felettieket is külön tették. Minket ötösével sorba állítottak, hogy meg tudjanak bennünket számolni, a tizennyolc év alattiakat és a negyvenöt év felettieket pedig hazaengedték. Elmehettek a közemberek és az elöljárók is, valamint azok, akik a malomban dolgoztak. A családból elmentem én, két öcsém meg az apám. Az egyik öcsém és az apám hazament, mi ketten [Nagy Istvánnal] ott maradtunk. Unokatestvéreink is jöttek, meg a haverok. Megpróbáltunk összetartani, együtt maradni."

"Minket a szegedi Csillagbörtönbe vittek addig, amíg ki nem szállítottak Oroszországba. Itt Szegeden éltük meg a háború végét. Májusban volt a vége, május 9-én. Akkor többen mondták nekem: „Na, elhiszed, hogy hazamegyünk?” „Nem hiszem el, minket kivisznek Oroszországba.” Nem is álltak velem szóba, aztán végül sajnos nekem lett igazam. Szegedre nagyon sok tárnoki került. Azért vittek át minket, hogy ne kapjuk el a tífuszt, de mégis megkaptuk. Nekem is kihullott a hajam. Olyan kopasz voltam, mint a tenyerem. Utána minden hónapban levágták kopaszra a hajam, így aztán egy idő után szépen kinőtt."

"Szegedről először egy erdei táborba vittek, ami Kazany városától nem messze volt. A kiszállítás nagyon körülményes volt. Ezernégyszázhetvenen voltunk egy szerelvényben. Barakkok helyett földbe ásott bunkerek voltak. Gyalulatlan deszkák voltak a priccsek, de azon se takaró, se párna nem volt. Úgy aludtunk. Tiszta seb lett mindenkinek az oldala. Itt még több tárnoki is volt, de voltak más nemzetiségűek is: románok, japánok, szerbek, meg mindenféle náció. Szedett-vedett társaság volt. Mikor megérkeztünk, tízesével szétosztottak minket a bódékba, ólakba. Bent sötét volt, nem lehetett látni semmit. Másnap fatalpú cipőben mentünk már dolgozni a tőzegtelepre, ami öt kilométerre volt. Tőzeget kellett termelnünk. A föld olyan kemény volt, hogy egy ásónyomnyi mélyen már jég volt. Onnan kellett kiszedni a tőzeget, majd megszárítani és összerakni. Ki volt adva, hogy hány rakást kell megcsinálni. Ha valaki nem bírta teljesíteni a normát, akkor egy furkósbottal addig ütötték az embert, amíg bele nem halt. Aztán otthagyták az erdőben, a tőzegtelepen. Amikor bementünk a lágerbe, fel kellett sorakozni, ha esett, ha fújt. Addig kellett ott állni, míg meg nem számoltak bennünket. Utána bemehettünk, de addigra már átázott a bunker, és akkor úgy rá a fekhelyünkre, arra a vizes deszkára."

"A Keletibe érkeztem. Onnan gyalog kellett a Délibe menni, mert a hidak fel voltak robbantva. A Déli pályaudvaron már találkoztam tárnokiakkal. Valaki egy vonattal előbb ért haza, így ő értesítette a szüleimet, hogy hamarosan megérkezem. Délre értem haza. Akkor még nem járt busz, így gyalog kellett bemennem a faluba. Az állomáson már sokakkal találkoztam. Mindenki kérdezte, hogy mi újság, de hát mindenkivel nem lehetett megállni beszélgetni. Hát így ért véget nekem ez a hadifogság."

280 évvel ezelőtt, 1737. június 13-án helyezték le az alapkövét a Paduai Szent Antal kápolnának

Tárnokon ma egy kápolna áll, a Szent Rókus kápolna, amelyet az 1739-es pestisjárvány után a Gajárszki család emeltetett. Ekkor azonban már állt egy kápolna a településen, amelyet Paduai Szent Antal tiszteletére építettek.Ennek történetéről először az 1818-as canonica visitatioban olvashatunk részletesebben, amelyben az első, mára azonban eltűnt első keresztelési anyakönyvből idéztek egy bejegyzést. Ebből megtudjuk, hogy 1737. június 13-án helyezték le alapkövét, ennek alkalmából pedig körmenetet is tartottak, beszédet pedig Franyul Márk helyi plébános mondott. A kápolnát napra pontosan egy évvel később, 1738. június 13-án szentelték fel. A megáldást énekes mise és körmenet tette ünnepélyesebbé. Később Paduai Szent Antal ünnepén minden évben körmnetet és szentmisét tartottak a kápolnában. Itt kapott helyet Szent Antal faragott szobra is.
A kápolnát a falun kívül építették fel, a mai Marton utca és Sport utca közötti területen feküdt, ezt mutatja az első katonai felmérés is, mely az 1780-as évek első felében készült Tárnokról. (A két kápolna helyét kereszt jelzi a térképen.)

                                                                 
                                                                                              Tárnok az első katonai felmérésen (DVD, Arcanum, 2004)

A kápolna sorsa a 19. század második felében pecsételődött meg. Az 1868-as canonica visitatiohoz csatolt 304/1853. számú akta szerint az egyházmegyei hatóság Kanda József plébános kérésére megendte, hogy a kápolnát, amely már romos állapotban van "s az új úrbéri regulatio alapján jelenleg egy kertben áll, mely magántulajdon, a község kívánságára most más alkalmasabb helyen építtessék meg". A kápolna újjáépítésére azonban nem került sor, s feltehetően a renoválását sem végezték el, hanem idővel elbontották az épületet.

Forrás: Canonica visitatiok - Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár
 

A magyarországi szlovákok lapja 2017. áprilisi számában számolt be a tárnoki Krvatacska ünnepéről.

 

Krvatacska – a tavasz köszöntése Tárnokon Krvatacska. Így nevezik a tárnoki szlovákok azt a szokást, mellyel az itt lakók nem csak Krisztus hírül adását (március 25.), hanem az ébredő természetet is megünneplik. Krvatacska, azaz „vérfrissítés”, a tavasz érkezése. Néhány éve ez a szokás feledésbe kezdett merülni, de a település  szervezetei kb. 10 évvel ezelőtt  újra felélesztették.  A Művelődési Ház és Könyvtár vezetője, Élő Katalin, egy gyalogos túrát indított az Öreghegyre, melynek során megismerkedtem egy fiatal lokálpatriótával, Ábel Andrással. Vele szinte azonnal megtaláltuk a közös témát, mivel Ő ugyancsak a szlovák közmondások, határok neveinek, és más ehhez hasonló elnevezéseknek az eredetét kutatja.  2014- ben Muskovics Andrea néprajzkutatóval egy könyvet is kiadtak Tárnok zenei életéről, Tí tárnockí muzikanti pekne hrali címmel. A kirándulás a Sarmata-korból származó pincesoron folytatódott, és végül megnézhettük Muskovics András pincéjét, amely egy kőtárlatnak ad helyet. Ennek anyagát kb. 30 éve gyűjti a bátyjával együtt. A kiállított kövek típusok, történelmi korok szerint vannak rendszerezve.  Időközben többen is feljöttek a Kőkereszthez, ahol áldást mondott Szabó Mihály görög katolikus parókus.  Egyházi szenténekléssel vonultunk fel a Szent Orbán szobor mellett a színpadhoz. A lelkész itt megáldotta a határt és imát mondott a bőséges, jó termésért is.  A vendégeket Szolnoki Gábor polgármester köszöntötte, majd Sümeginé Schummer Anna, a Tárnoki Szlovák Önkormányzat elnöke arról is beszélt, hogy milyen fontos a szlovák hagyományok őrzése. A színpadfelelős felvilágosítása alapján, a kezdő és befejező műsorszámokat mindig a helyi együttesek adják. A kulturális programot a Sárga rózsa énekkar kezdte magyar népdalokkal, majd őket követték a meghívott vendég kórusok. A Muslinca énekkar Százhalombattáról magyar bordalokkal, a Sóskúti Vecsernyica kamarakórus többszólamú, Sóskútról, Pusztazámorról és Tárnokról származó szlovák népdalokkal szórakoztatta a közönséget. A műsort a Hajtóka énekkar zárta helyi szlovák népdalokkal. A Tárnoki Szlovák Önkormányzat nagy halom tócsnit (krumplis palacsinta) kínált fokhagymás tejföllel, a helyi borosgazdák saját boraikat kóstoltatták. Mindenki együtt ünnepelte a mandula fák virágzását és az első tavaszi napsugarakat.

Az elhurcoltak útja a szovjet lágerekbe
 

Az elhurcoltakat Érdről először Ercsibe hajtották azzal az indokkal, hogy ott kapják meg az iratokat. Az igazolványok átadására azonban nem került sor, helyette mindenkitől elvették az értékeit, a többséget pedig kopaszra nyírták. Innen gyalogmenettel indították Dunaföldváron át Bajára a több ezres tömeget. Az úton alig kaptak élelmet. A helyi lakosok, ha tudtak, megpróbáltak segíteni, élelmet dobtak a foglyoknak, de félő volt, hogy őket is közéjük dobják. Nagy gondot okozott a hideg is, hisz senki nem volt úgy öltözve, hogy tél derekán jó 150 kilométert meneteljen. Éjszakára többnyire uradalmak gazdasági épületeibe terelték a foglyokat, csűrökbe, magtárakba, juhhodályokba.
A visszaemlékezések alapján a menet útja jól rekonstruálható. Ercsiből a lakott településeket kerülve Cecére vitték őket, majd Dunaföldvárnál keltek át a Dunán. Innen Hartán és Dunapatajon keresztül érték el Kalocsát, majd a bajai gyűjtőtábort.
A túlélők visszaemlékezése alapján részletesebben Bajáig tudjuk végigkövetni az elhurcoltak útját, ezután azonban, mivel többnyire külön vagonokba, majd barakkokba, végül pedig más-más táborokba kerültek, elsősorban már csak saját sorsukról tudtak beszámolni. Természetesen ahány fogoly volt, annyi sors, de a gyűjtőtáborokba kerülésük után alapvetően négyféleképpen alakulhatott egy-egy személy útja.

Önkormányzatunk hagyományőrző tevékenységét idén is igyekezett folytatni. Több községi rendezvényt is támogattunk, októberben pedig megrendeztük hagyományos szlovák bálunkat. Nagy hangsúlyt fektettünk a helytörténeti, néprajzi gyűjtések támogatására. Ennek eredményeképpen jelenhetett meg második kiadványunk, a "Mit vétettem, kinek ártottam?" Tárnokiak malenkij roboton című könyv.

Köszönjük mindazok segítségét, akik támogatták munkánkat! Köszönjük a szlovák klub tagjainak, hogy hónapról-hónapra eljönnek összejöveteleinkre, hogy segítsék a kutatásokat!

Tárnok Nagyközség Szlovák Nemzetiségi Önkormányzata ezzel a fényképpel kíván boldog, békés, egészségben gazdag új évet! A képen a második világháború előtt működő egyesületek közül háromnak láthatjuk (tűzoltók, leventék, lövészek) a tagjait. A kép mutatja az összetartást és a közösségi élet fontosságát. Ez a kép hűen példázza önkormányzatunk fő célját is: azt, hogy megőrizzük hagyományainkat, büszkék legyünk őseinkre, gyökereinkre, megpróbáljunk megőrizni valamit a régi közösségből.
Reméljük, jövőre is sikerül folytatni munkánkat!

Prajeme Vám stastlivy Novy rok!

                               

Tárnok Nagyközség Szlovák Nemzetiségi Önkormányzatának nevében áldott, békés Karácsonyt, boldog új esztendőt, erőt és egészséget kívánunk!

Vinsujem vám v tieto slávne sviatky,
aby vám dal Pánboh stastie,zdravy,
hojné bozské pozehnanie.

Uslis Panoh

Önkormányzatunk képviselői, valamint a Hajtóka Egyesület népdalköre november 20-án Maglódon járt. Itt tartották meg Aszódi Csaba András és Lukics Gábor Völgyeink gyöngyei című könyvének bemutatóját, amely a régió szlovák vonatkozású építészeti örökségét mutatja be. A bemutató során Aszódi Csaba röviden ismertette az egyes települések történetét, valamint a legjellegzetesebb építészeti emlékeit, az azokhoz kötődő történeteket, legendákat. Tárnokkal kapcsolatban kiemelte a kőbányát, amely az elmúlt évtizedek során számos funkciót (menedékhely a háború alatt, filmforgatás, stb.) betöltött, valamint az öregtemetőt. Ezzel kapcsolatban Aszódi Csaba elmondta, hogy a Budapestet körülölelő szlovák települések közt egyedüllálló módon maradt meg eredeti szépségében, de talán országos szinten sem találni ilyen szlovák temetőt.
Ezen rendezvény keretében tartották meg a hagyományos Tollfosztó kulturális műsorát is. A Tárnokról szóló rövid bemutatót a Hajtóka népdalköre tette színesebbé szlovák dalaival.

Kedves Tárnokiak!

Halottak napjára való tekintettel az Alapítvány a Tárnoki Öregtemető Megmentésére alapítvány munkát szervez az öregtemető rendbetételére. Szeretettel hívunk és várunk mindenkit 2016. október 29-én, szombaton 8 órától a temetőben. Aki tud, hozzon magával kapát, gereblyét!
Mára a Szlovák Önkormányzat támogatása és a Köz-Ért Kft kedvezményes fűnyírása következtében a nyári munkák alól mentesülünk, viszont most szükség lenne a sírok rendbetételére. Kérünk mindenkit, aki teheti, ha csak egy-két órára is, de jöjjön szombaton délelőtt segíteni, hogy a temető méltó módon várhassa a hozzátartozókat!

Köszönettel:
Alapítvány a Tárnoki Öregtemető Megmentésére Alapítvány 
Kutratóriuma
 

XVIII–XIX. századi leírások Tárnokról

Tárnokról az egyik legkorábbi leírás, amely a település életmódjára is utal, a XVIII. század első feléből maradt fenn. Simon Clement a Rákóczi-szabadságharc leverése utáni esztendőkben utazott át a Dunántúlon. Kevés olyat talált, amit érdemes volt feljegyeznie. Feljegyzéseiből jól látszik a kontraszt a korabeli Magyarország természeti adottságai és igen alacsony fejlettsége között. Tárnokról így írt:

„Augusztus 10-én délután elindultam Budáról és egy Tárnok (Tarnook) nevű falunál kötöttem ki, amelyet szlávok és rácok laknak. Számos lakóhely van ugyan benne, de az a pár ház, ami van, csak szegényes viskó, vagy inkább földbe ásott verem, ahol csak a tető van a föld szintje fölött, s bár az emberek éppoly nyomorúságosan vannak öltözve, ahogy laknak, mégis gazdaságban és bőségben élnek, mivel a körülöttük levő vidék földje a legkövérebb fekete humusz, amit valaha is láttam, s a gabona tömött kalászai is mutatják termékenységét; még a tarló füve is olyan, hogy azon kövér gulya nőhet, és a növényzet – a talaj nedvessége miatt, valamint mert nem tapossák és vágják fel –, elvadult, gazos és gyomos. Ezen a vidéken az a szokás, hogy ősszel felgyújtják a mezőket, mérföldeken át égetik a fölös mennyiségben növő füvet.”
(Forrás: Simon Clement 1715-ös utazása Budától Légrádig. In: Angol és skót utazók a régi Magyarországon. Válogatta, fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Gömöri György. Argumentum, Budapest. 1994. 99–104.)


Érdekes leírást olvashatunk a Vasárnapi Ujság 1862. november 16-ai számában is. Ez, valamint a XIX. században megjelent vármegye-monográfiák, országleírások is elsősorban a település termékeny határát emelik ki.

„A tárnoki határnak dús, termékeny földje van s különösen jó bortermő szőlei, a miért is a lakók telkeiket most majdnem kizárólag szőlővel ültették be, annyira, hogy több birtokos gazda akad, a kinek egész telke csupa szőlő. E példát már másutt is kezdik követni…”
(Forrás: Petheő Dénes: A Tárnokvölgye és vidéke. Vasárnapi Ujság Kilenczedik évfolyam, 46. sz., 546–546. /1862. november 16./)

Hladik Nándor plébános jelentése 1945 júliusában a háborús eseményekről
 

December 8-án már nem volt szt. mise, de attól fogva a plébánia pincéjében, a malom pincéjében és a kőbányákban voltak a szt. misék. A kőbányákban húzódtak meg a híveim 80%-a és az érdiek közül 6-7 ezren, vagy 5 kedvesnővérrel együtt. A kőbánya hatalmas termeiben mondottam a szt. misét, mint valamikor az ősegyház papjai a római katakombákban. Kívülről tompán behallatszott az aknák robbanása, lent pedig a ládákból összeállított oltár körül pár szál gyertya fényénél könnyezve énekeltek a gyűrött, fáradt arcú emberek, akiknek énekébe belevegyült a megmentett lovag dobogása, a tehenek bőgése és a kecskék mekegése. Predikálni nem volt nehéz, a szó jött magától, hiszen soha oly közel nem éreztem az Istent, mint akkor, és soha nem éreztem annyira papnak magamat, mint ott, az Isten irgalmáért könyörgő, síró emberek között. De nehéz is volt, mert tőlem vártak vigaszt, mikor én is nagyon éreztem a körülöttem dübörgő vérzivatar súlyos keresztjét.
December 23-án foglalták el az oroszok a falut, és 26-áig magában a faluban volt a front. 24-én délelőttől egészen 25. délig az udvaromban felállított orosz ágyú lőtte a bányában és a környéken levő német és magyar tüzérséget és gyalogságot. Karácsony szt. estéjén és éjszakáján a glória helyett az ágyúk és géppuskák, valamint az aknák és gránátok robbanásának hangja szállt az ég felé. Legborzasztóbb ez az éjszaka volt. Ettől fogva k.b. nagyhétig mindenki csak azt sóhajtozta, csak éjszak[a] ne volna. A nappalok is nagyon nehezek voltak, de az éjszakák… Hol itt, hol ott hallatszott az elhurcolt nők sikongatása, és soha nem tudtuk, mikor kerül ránk a sor. Isten házamat ettől megkímélte.

(Forrás: Inter Arma 1944–1945. Szerk. Mózessy Gergely. Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár, Székesfehérvár, 2004. 271.)