My Site

Cookies help us deliver our services. By using our services, you agree to our use of cookies. Learn more


70 évvel ezelőtt, 1947. június 29-én tért haza két és fél éves fogság után Nagy János

 


Részletek Nagy János visszaemlékezéséből (Forrás: Muskovics Andrea Anna: "Mit vétettem, kinek ártottam?" Tárnokiak malenkij roboton. Tárnok Nagyközség Szlovák Nemzetiségi Önkormányzata, Tárnok, 2016. 93-100.)

"Januárban fent laktunk a pincébe, oda menekültünk, mert belőttek a faluba.  Egy házat el is találtak, szóval veszélyes volt a faluban lenni. Január 7-én kidobolták, hogy másnap, hétfőn reggel nyolc órára tizenhattól hatvan éves korig Érdre kell menni, igazolás végett, függetlenül attól, hogy volt-e katona az illető vagy sem. Az igazolás azt a célt szolgálta volna, hogy mehessünk dolgozni. Nem tudom, hány száz ember ment el Tárnokról, de Érden már voltunk vagy háromezer-hatszázan, mert más településekről is odahívták az embereket, akiket három csoportba osztottak. A 16–18 éveseket, valamint a negyvenöt év felettieket is külön tették. Minket ötösével sorba állítottak, hogy meg tudjanak bennünket számolni, a tizennyolc év alattiakat és a negyvenöt év felettieket pedig hazaengedték. Elmehettek a közemberek és az elöljárók is, valamint azok, akik a malomban dolgoztak. A családból elmentem én, két öcsém meg az apám. Az egyik öcsém és az apám hazament, mi ketten [Nagy Istvánnal] ott maradtunk. Unokatestvéreink is jöttek, meg a haverok. Megpróbáltunk összetartani, együtt maradni."

"Minket a szegedi Csillagbörtönbe vittek addig, amíg ki nem szállítottak Oroszországba. Itt Szegeden éltük meg a háború végét. Májusban volt a vége, május 9-én. Akkor többen mondták nekem: „Na, elhiszed, hogy hazamegyünk?” „Nem hiszem el, minket kivisznek Oroszországba.” Nem is álltak velem szóba, aztán végül sajnos nekem lett igazam. Szegedre nagyon sok tárnoki került. Azért vittek át minket, hogy ne kapjuk el a tífuszt, de mégis megkaptuk. Nekem is kihullott a hajam. Olyan kopasz voltam, mint a tenyerem. Utána minden hónapban levágták kopaszra a hajam, így aztán egy idő után szépen kinőtt."

"Szegedről először egy erdei táborba vittek, ami Kazany városától nem messze volt. A kiszállítás nagyon körülményes volt. Ezernégyszázhetvenen voltunk egy szerelvényben. Barakkok helyett földbe ásott bunkerek voltak. Gyalulatlan deszkák voltak a priccsek, de azon se takaró, se párna nem volt. Úgy aludtunk. Tiszta seb lett mindenkinek az oldala. Itt még több tárnoki is volt, de voltak más nemzetiségűek is: románok, japánok, szerbek, meg mindenféle náció. Szedett-vedett társaság volt. Mikor megérkeztünk, tízesével szétosztottak minket a bódékba, ólakba. Bent sötét volt, nem lehetett látni semmit. Másnap fatalpú cipőben mentünk már dolgozni a tőzegtelepre, ami öt kilométerre volt. Tőzeget kellett termelnünk. A föld olyan kemény volt, hogy egy ásónyomnyi mélyen már jég volt. Onnan kellett kiszedni a tőzeget, majd megszárítani és összerakni. Ki volt adva, hogy hány rakást kell megcsinálni. Ha valaki nem bírta teljesíteni a normát, akkor egy furkósbottal addig ütötték az embert, amíg bele nem halt. Aztán otthagyták az erdőben, a tőzegtelepen. Amikor bementünk a lágerbe, fel kellett sorakozni, ha esett, ha fújt. Addig kellett ott állni, míg meg nem számoltak bennünket. Utána bemehettünk, de addigra már átázott a bunker, és akkor úgy rá a fekhelyünkre, arra a vizes deszkára."

"A Keletibe érkeztem. Onnan gyalog kellett a Délibe menni, mert a hidak fel voltak robbantva. A Déli pályaudvaron már találkoztam tárnokiakkal. Valaki egy vonattal előbb ért haza, így ő értesítette a szüleimet, hogy hamarosan megérkezem. Délre értem haza. Akkor még nem járt busz, így gyalog kellett bemennem a faluba. Az állomáson már sokakkal találkoztam. Mindenki kérdezte, hogy mi újság, de hát mindenkivel nem lehetett megállni beszélgetni. Hát így ért véget nekem ez a hadifogság."

Vissza